Pihenés

Üdv, népek!

Most egy kis ideig pihenni fog az oldal, ugyanis kritikák gépelése helyett C - avagy én - Szigeten fogok csápolni Bastille, Macklemore, Imagine Dragons, Stromae és a többi nagymenő előtt. Remélem, néhányotok szintén kihasználja az adódó lehetőséget és valahol szórakozni fog! 
Lehetséges, hogy sikerül meggyőznöm Tyrát vagy esetleg a többi írót, akinek a műveit véleményeztem, hogy még néhány témával kapcsolatban gyártson nekünk cikkeket - őszintén szólva én mindig jól szórakozom Tyra stílusán, és egyetértően, bár kissé engedékenyebben hümmögök a véleményei során.

Ha ti is szívesen olvasnátok még néhány cikket, akkor nyomjatok az Egyetértek gombra, és én megteszem a tőlem telhetőt! 
Ha pedig mégsem, akkor köszönöm, hogy ezután és eddig is olvastatok, mert minden Elolvastam-nak, Nem értek egyet-nek és Egyetértek-nek egyaránt örültem!

Az oldal legközelebb tizenkilencedikén éled újra általam!

Jó múzsát mindenkinek, és kellemes szünetet erre a néhány napra!


C.

Kilencedik kritika - Auctrix: A Teremtő krónikája

Üdv, népek!

Újabb fantasyregényt hoztam nektek, ezúttal Auctrix tollából. Ő is az elsők között volt a táncrendemben, de az ő története különösen hosszú volt és nagy figyelmet igényelt tőlem, ahogy beleolvastam, így csak mostanra jutott rá időm. Tegnap elolvastam a kilenc fejezetet (pdf-ben körülbelül hetven oldal volt normális betűmérettel és tördeléssel), és bezony kellett idő arra, hogy átforgassam lassuló, tompa neuronjaim között az egészet. 

A címe nagyon komoly: A Teremtő krónikái-Első könyv: Megszületés. Nem emlékszem pontosan, hogy mondtam-e már, hogy mennyire szeretem ezeket a címeket. Komolyak és megalapozzák a hangulatot egy igényes fantasyra/sci-fire. Elolvasod, és tudod, hogy itt nincs cicó, ez egy gondosan ápolgatott rododendron lesz, nem egy elszáradt flaskavirág.

A történet alapja az, hogy Laurát (egy unott tinédzser lány, elvált szülőkkel) egy nap este a saját kertjükben egy fiú (Arin) „letámad”, mert fontos mondanivalója van neki. Kis idő múlva pedig megtudja, hogy az élete felborulni látszik, ugyanis ő az eddig ismeretlen világ Teremtője, vagyis Isten emberi leképeződése. Ahol élet van, ott halál is, így jön képbe a Pusztító, akivel a jóslat szerint a Teremtőnek együtt kell lennie. De vajon hogy talál rá az erejére? Sikerül beteljesíteni a jóslatot? Vajon milyen utat kell bejárnia Laurának?

Ez a regény tipikusan jó példa arra, mikor elgondolkodunk azon, hogy: vajon hogyan fejlődik az író? Szerintem ez az egész előrehaladás-dolog olyan, mint a kétszikűeknél létrejövő kambiumgyűrűk, avagy évgyűrűk. Egy irományon belül szinte sikítanak a különböző fázisok a profizmus felé.

Az első néhány fejezeten konkrétan át kellett magam verekednem, ami még engem is meglepett. Ahogy nyaldostam a sorokat, folyamatosan az játszódott a fejemben, hogy a fogalmazás (pl. az első fejezet egykettedében, míg Laurát bemutatja) érzékletes, ám mikor bejön példa kedvéért Arin is a képbe, akkor kissé üresnek és olyan semmilyennek éreztem – pedig pont akkor kezdődik az egész. A karaktereket kidolgozatlannak találtam, egyszerűen nem volt meg az az érzés, hogy „ó, igen, ez tipikusan Laura!”. Ez pedig érthető mondjuk az első egy-két fejezetnél, de később már megkérdőjelezi a karakter létét.

Egyszerűen nem tudtam, hogy mibe kapaszkodhatnék. Az elején olyannyira le voltam lombozva, hogy alig haladtam a történettel. Nem értettem, hogy Arin miért bánna így a Teremtővel, mikor tőle függ a sorsa? Illetve, hogyha eperkében vagyunk (E/1, Laura szemszöge), akkor mégis honnan tudja, hogy a háta mögött Arin mit csinál és gondol?! Először azt hittem, rosszul látok. (Irgum-burgum!) 

Az eperke átka, hogy egy karakter fejével gondolkodunk, tehát csakis a saját elmélkedését, cselekvéseit látjuk át száz százalékig – kivéve, ha nem telepata. Azt, hogy a többi szereplő buksijába is bejuthassunk, szemszögváltással oldjuk meg általában, vagy, ahogy itt is volt, néhány E/3 résszel. Nem teljesen értettem, hogy Arin szemszögéből miért csinálhatta ezt az író, ugyanis ez egy nagyon banális hiba, ami egyáltalán nem volt méltó a történethez.

Aztán haladtam szépen előre a történetben és egyre izgatottabb lettem. Auctrix a végére szépen lehámozta magáról (igen, hámozta) a kliséburkokat, a furcsa párbeszédeket, a kevés leírást. A történelmi részek, a régi legendák és a többfelé futó szál bejöttével olyan volt, mint egy George R. R. Martin – regény, az egész valahogy megtelt élettel és már tényleg úgy éreztem magam, ahogy eredetileg gondoltam a történetben. 

Néhány fejezet elejére valami idézetszerűt tett, ami annyira jól illett oda, hogy rendesen elkapott egy különleges érzés, mint mikor az ember tudja, hogy valami jó dolgot tart a kezében és megéri elolvasni.

A legelső varázslást sikerült annyira hangulatosan megírnia, hogy konkrétan úgy pörgött le a fejemben, mint egy filmbeli rész. Magam előtt láttam Laurát, Arint és a varázslás tárgyát (spoiler kikerülése: nailed it), mintha az én szobámban történt volna.

Valamelyik fejezetben megtört a kínos törekvés, és a műnek olyan felemelős hangulata lett. Pont úgy, mint egy daru. Ahogy mondtam, a többféle rész/szemszög sokat segített a regényen és kissé komolyabbá is tette. Emellett nagyon jó húzás volt, hogy nem rögvest mindent nyomtál le a torkunkon, hanem itt is egy szép, lassú cselekményt kapunk.

A nyelvtani rész is sokat javult, ámbár vannak még benne problémák: vesszőhiba (ebből van a legtöbb), szóismétlés, illetve felkiáltójel-hibák, plusz néhány furcsa barokk körmondat volt a történetben. A karakterek azonban egészen kikerekedtek ott, ahol kellett és hála istennek sem Arin, sem Laura, de még Naxosz sem volt tökéletesbe forduló, hanem megvoltak a maguk kisebb-nagyobb ördögeik. Őszintén Arintól tartottam a legjobban, ugyanis az ilyesféle történetekben a „segítő” fiú szokott szőke herceg lenni, szürke pónival és csini aranypáncéllal – ami csak a realista hercegnők szemét nem veri csak ki. (Szerencsére nem így lett.)

Összességében én pozitívan gondolok vissza itt is a történetre, de ezen a belelátok-valaki-gondolataiba dolgot ki kell valahogy küszöbölni, illetve nem ártana egy lektor sem, aki átnézné a hibákat. A kezdet mindig nehéz, de szerintem ezzel a „végére megtalált hanggal” újra lehetne dolgozni a fejezeteket, ezzel kiküszöbölve a hibákat. Egy csodás regény (család, tekintve, hogy csak az első könyv) kerekedhet belőle, ha tartod ezt a stílust és tovább fejlődsz! Sok sikert hozzá!

Köszönöm, hogy elküldted nekem és Nektek, hogy elolvastátok!

Jó múzsát a továbbiakban!

C.

Nyolcadik kritika - Norah Newman: Hajnalhozó - Elrendeltetés

Üdv, népek!

Végre elkezdtem irtani kritikafronton a regényeinket. Őszintén szólva az elején időrendben haladtam a történetekkel, aztán pedig ezt feladva azzal foglalkoztam, aminek megtetszett a címe, vagy, amihez elég erőm volt aznapra. Ma direkt egész nap ezt a regényt olvasgattam és gondolkodtam rajta, hogy végre szegény Norah-t se várakoztassam tovább. Úgyhogy fogadjátok szeretettel Nora Newmantól a Hajnalhozó –Elrendeltetés című művet.

Már egy előző alkalommal beszéltünk róla, hogy a fantasyt általában hogyan használják: vagy egy teljesen új világot hoznak létre, elhagyva az emberit, vagy pedig egyensúlyt tartanak fel, összeköttetést a kitalált és a valódi világ között. Nos, Norah a másodikat választotta ebben a történetben. Nagyon is okosan.

Az olvasók nagy része nehezen éli bele magát egy olyan világba, amiben semmilyen ismerős sincsen. Azzal, hogy egy olyan szituációt festett fel már az alaptörténetben, ami minden tinédzser számára ismerős, közelebb húzta magához az olvasót. Minél több a közös pont, annál jobban érdekli. (Engem már az első fejezetben lekenyerezett a bakelitekkel.)

Az alaptörténet szerint Valentina egy négygyermekes család tagja, ahol egyedül Fred – a bátyja -, és az édesapja figyelnek rá. A többi családtagja meglehetősen… khm, egyedi. Mindenesetre Valnak megvan a saját baráti társasága, talpraesett, nem rinyáló főhősnő, épp ezért meglehetősen szimpatikus. Épp Karácsonykor kapunk bepillantást az életébe, amit a nagyanyjánál, Margaretnél kell tölteniük a családdal. Nem sokkal, miután megérkeznek, settenkedve kimegy telefonálni a ház elé, mikor megjelenik előtte egy bőrruhába öltözött fiú és egy kapun keresztül egy egészen más, de nem ismeretlen világba juttatja…

Ha Val szimpatikus, akkor a titokzatos elrabló (Sam) egyszerűen arc. Nem tudom máshogy kifejezni, nekem ő még elragadóbb volt. A többi karaktert nem sikerült nagyon megismernünk még, persze, sajátságokat fedezgettem fel velük kapcsolatban is (például, hogy a nagyi nagyon kemény asszony), de szerintem ez annyira egyedi dolog, hogy kinek, mi tetszik, hogy ezzel nem is foglalkoznék többet.

Azonban a fantasy kevésbé személyes, úgyhogy térjünk rá arra. Különleges, amit Norah felépített, ugyanis nem olyan dolgokat használ fel, amiket előtte már mások kitaláltak/közhiedelemben voltak, hanem egy teljesen új, alternatív univerzumot mutat be. Ahogy olvastam, én is úgy éreztem magam, mint Valentina, ugyanis épp annyit tudtam a világukról, amennyit Sam elárult. Se többet, se kevesebbet. Ez néha halálra idegesített, mert csak úgy szívtam volna be magamba a Tudást, de közben tudtam, hogy csak így hiteles az egész és csak így nem unalmas az olvasónak.

Az író fogalmazásmódja olvasmányos volt, könnyen érthető, egyszerű. Ahogy egy átlag tini gondolkodik, úgy írta le ő is. Emellett tetszett, hogy szép, lassan bontakozik ki a történet, végül is sehová sem kell sietnünk, mindennek meg kell adni a maga kiérdemelt intervallumát. A váltakozó szemszög is nagyon jó megoldás volt. Ugyanis nemcsak Val karaktere fontos, hogy az ő fejével lássunk, hanem Samé is, mert mindkettejüknek igencsak nagy szerepe lesz az elkövetkezendőkben – ez elég nyilvánvaló.

Kicsit sajnáltam azonban, hogy talán pont az E/1 miatt, de kevés volt a környezet-, a tájleírás, szoba-, házbemutatás. Meg úgy általánosságban keveselltem a részleteket. Nyilván egy olyan embernek, aki nap mint nap ott van, furcsa lenne, ha mindent felsorolna, ami a szobában van, csak úgy, fejben. Valahogy ezt mégiscsak meg kellene oldani – voltak benne természetesen leírások, de valahogy nekem hiányzott még. Emellett néha kicsit túl drámai volt a felhang, és volt egy kis furcsaság az ötödik fejezetben.

SPOILER!

Amikor a sárkány alkalmasnak találta, hogy a világukban éljen, Sam azzal magyarázta meg a lánynak, azért léphet be, mert nincs árulói hajlama, nem gondolkodik feketemágiáról, stb.stb. Ez nekem valahogy túlzottan egyszerű volt. Az emberi léleknek megvan a maga árnyoldala, de a sárkány próbáján csakis olyanokat emelt ki az író, amiken egy szentnek tűnik Val, és egyáltalán nem olyannak, mint amilyennek bemutatta az első fejezetben. Nyilván el kellett érni, hogy bejuthasson és világossá tenni, hogy a főszereplő alapjáraton egy jótét lélek, de amellett szükség lett volna egy kontrasztra, hogy mégis emberinek érezzük őt.

A másik problémám az volt a történettel, hogy néhol túl látványosan volt átlagos az "emberi részen". Az író az alternatív világot különlegesre vette, és mellette pedig maga a történés és az emberi világ néhol olyan érthetetlen volt – és klisés. A csütörtöki cikkben beszéltem arról, hogy általánosságban én nem mindig látok könyv-/blogfronton új „típust”, így úgy döntöm el, hogy melyik a legjobb egy adott témában, hogy azt a klisét, ki írta meg legjobban. Nos, itt egy teljesen új világot kaptam, csak mellette a történés volt túl darabos.

Nem tudnám azt mondani rá, hogy rossz, mert a karakterek és maga a világ nagyon tetszett, de a történetszálon sok dolgoznivaló van még. Tudom, hogy ez még csak egy bevezetése a regénynek, hogy még alig kezdődött el maga a tényleges történet, de én kitartok a véleményem mellett. Ettől függetlenül várom, hogyan folytatódik majd a mű, és biztos vagyok benne, hogy később kerekedni fog ott, ahol kell.

Összességében én pozitívan gondolok a Hajnalhozóra, szerintem egy csodálatos kozmoszt ismerhetünk meg benne és bár vannak még benne csiszolgatnivalók, szerintem mindenképp megéri elolvasni. 

Köszönöm, Norah, hogy eljuttattad hozzám és Nektek is, hogy elolvastátok!

Jó múzsát!

C.

Hazatérés cikk – avagy feleannyi sem, mint amit tudnod kell a karakterekről

A rendhagyó esték folytatódnak, de már az én számból, ugyanis idő előtt visszatértem! (Juhéé!) Nehéz lesz most összeszedni a gondolataimat ezzel a témával kapcsolatban, de még nehezebb lett volna egy épkézláb kritikát összehozni, úgyhogy lássunk is neki.

Tyra sokat mesélt már a tegnapi cikkben arról, hogy mégis milyen klisés helyzetek vannak egy történetben. Az általa felvázolt szituációk lehetnek sikamlósak, vagy egyszerűen az emberi ügyetlenségre alapozottak, de abban megegyezhetünk, hogy akármennyire is klisés egy helyzet, meg lehet jól írni. Én szeretem azt gondolni, hogy ritka már az, hogy a könyviparba teljesen új dolgot hoznak be – ez furcsán hangzik, de így vélem. Nem vagyok biztos benne, hogy tárgyaltam-e már ezt Veletek, de van egy általános elgondolásom arról, hogyha kijön egy újfajta stílusú könyv, akkor az elkövetkezendő két hónapban még négy olyan jön ki és a számuk csak hatványozódik.(Például: Twilight, Szürke ötven árnyalata.) Kőhalmi Zoltánnak volt egy ilyen poénja még anno, hogy a vámpíros könyvek úgy szaporodnak, hogyha éjjel a polcodra teszed a többi ártalmatlan példány mellé, akkor reggelre megfertőzi a mellette lévőt, aztán az a mellette lévőt, és így szépen sorba, mígnem az összes könyved ugyanolyan nem lesz.

Ebből a frázisból levezetve én csak úgy teszek konkrétan különbséget könyv és könyv között, hogy ki írta meg a legjobban az adott klisét. A hasonló történeteknél úgy különböztetjük meg a jót és a jobbat, hogy melyik karakterei jobbak. Vannak természetesen helyzetek, amikor elég maga a körítés, és a főszereplő nem is fontos, de akkor annak igazán lenyűgözőnek kell lennie. Itt könyvekről van szó tehát, nem blogokról és történetekről.

Ugyanis a nyomtatott példányok nagy része úgy teremtődik, ahogy fentebb írtam: a trend után szépen sétálva felszedegetik az út mellől azokat, akiknek a műve eladható. Szinte alig számít, hogy te milyen istenesen tehetséges fiúcska, vagy lányka, vagy nénike, vagy bácsika vagy, amíg nincs a művedben legalább egy olyan elem, ami az adott divatregénynek megfelelő, csak nagyon indokolt esetben kaphatsz lehetőséget. Vegyük például John Greent. Én csípem ezt az embert, néztem tőle videókat a youtbubin, és egy nagyon laza, vicces és kedves férfinak néz ki, aki mellesleg jól is ír. Csakhogy, hogy újdonságot is mondjak, vegyük elő a Csillagainkban a hibát. (Aki nem ismerné ezt a művet, guglizzon gyorsan utána, ugyanis 2014-ben másról sem lehet hallani, mint erről.) Nos, valljuk be, az alapötlet klisés. Van két fiatal, akik akkor tapasztalják meg a szerelmet, mielőtt meghalnának. Ennyi. Mégis, mi teszi ezt a történetet felejthetetlenné egy érzékenylelkű embertársunk számára? Bizony, a főszereplők.

(Ezzel szemben hozzá kell tennem, hogy a blogok/történetekben az író a trenddel szemben haladva is érhet el sikereket. Én elég sokszor érzem azt, amikor olvasok egy könyvet, hogy: „úristen… már megint ez? És vele történik? Most komolyan?! Bárcsak lenne valami kissé különlegesebb!” Személy szerint például blogban sosem olvasnám el azt, amit könyvben igen. Nem tudom miért, egyszerűen csak így van.)

És el is érkeztünk a mai témánkhoz, avagy minden, amit tudnod kell a karakterekről. Tyra tegnap írta, hogy a rossz fiú – jó kislány klisét ne írjátok újra, ha új történetet terveztek. Nos, be kell vallanom, én imádom a rosszfiúkat. Dögösek, lazák, nem izgulnak a számlák miatt, csak kapva kapnak az adott alkalmon, hogy még egy kicsit éljenek és nekem ez bejön. Totálisan.  Nyilván ez teljesen egyedi, és mindenkinek megvan a maga kis kriptonitja, amit bárhol, bármikor, úgyhogy ezt is bele kell kalkulálni, amikor ír az ember. Én őszintén szólva százszor újraolvasnék egy ilyen sztorit, ha kaphatnék hozzá olyan szereplőket, amiket Mr. Green alkotott a CsAH-ban.

A karaktereknek szerintem nem céljuk a mérhetetlen egyediség, ahogy a tökéletesség sem – ahogy ezt már kifejtették tegnap nektek. Igazság szerint, hogy jó karaktert hozz létre, két dolgot tehetsz:

1 . Legyen minél emberibb!  Itt nem arra gondolok, hogy indokolatlanul tömd tele hibákkal, vagy, hogy legyen tökéletes, de mellette kis szépséghiba – vagy épp fordítva. A lényeg az aranyközépút. Neked is megvannak a magad jó és rossz tulajdonságai, és ezt ki lehet használni a regényekben is. Például a Szépség és a szörnyetegben a királyfi. Tökéletes emberi tényező: önző, nehéz felfogású, kapzsi, de nem gonosz lélek.

2 . Legyen minél kicsavartabb!
Ezt most nem kell szó szerint érteni. Arra akarok utalni, hogyha az egyik út nem jön be, akkor van a másik. Ugyanis egy könyvben nem mindig a legemberibb karakter a legnépszerűbb, hanem mondjuk a legbolondosabb, vagy épp az, akin nem tudnak kiigazodni. Kell az egyensúly, vagy ha másnak nem is, a történet továbbviteléhez elengedhetetlen. Például az Alíz csodaországban. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én utáltam azt a kis szőke libát, viszont mondjuk a kalapost, a nyuszit és a szívkirálynőt (pacsi, sis’) nagyon is csíptem.

A többi karakterről, akik nem kidolgozottak és egyik kategóriába se tartoznak, nem is érdemes beszélni. A nagyon-nagyon amatőr írók szokták teljesen érthetetlenné tenni a főszereplőt, aki általában lány, azáltal, hogy nem dolgozzák ki megfelelően és ide-oda csaponganak. Ez eléggé vegyes érzést kelthet az olvasóban, ugyanis hol megkedveli, hol megutálja az adott egyént. Én még sosem gondoltam egy ilyen karakter után pozitívan arra a történetre, de ez is nyilván egyedi dolog.

A kezdő írók első segítsége, ha magukról mintázzák a történet résztvevőit, legalábbis a meghatározókat. Mivel mi olvasóként nem ismerjük őket, így nem számít elcsépeltnek ez a szisztéma sem. Az a lényeg ebben a helyzetben, hogy ne csak a pozitív, vagy olyan tulajdonságaidat implantáld belé, amire büszke vagy, hanem ugyanúgy azokat is, amiket esetleg kicsit szégyellsz, vagy nem mersz bevallani másoknak, de azért csinálod. (Például fürdés közben pisilsz, vagy szemrebbenés nélkül hazudsz, hogy megússz valamit.)

A palánták a következő lépcsőfok: nekik már van tapasztalatuk, de még nem forrt ki a stílusuk. Én ezt általában úgy írom le, hogy ők már realizálják és felismerik, hogy milyen egy igazán jó szereplő, és olyat akarnak alkotni. Se többet, se kevesebbet – épp ezért néha inkább „a sokkal kevesebb” jön ki belőle. A saját példámból tudom, hogy egy történetet, akár kis változtatással, többször is el lehet adni, ha van rá igény. Így ezt sem érzem helytelen dolognak. A fejlődés egy újabb része, nyilván egy kissé kellemetlen, hogy például az összes One Directionös blog hasonló sémákon alapszik. 

(Megjegyzés ide: néhány írótársam mérhetetlenül idegesítőnek találja ezt a fázist, ugyanis a legtöbb idáig eljutott palántának már megvan az írói öntudata, csak még a stílusuk nincs meg. Épp ezért ők kezelik legnehezebben a kritikákat, mert a szereplők és a történet is azt képviselik, amit el akarnak érni, és nehezményezik, hogyha valaki rámutat a hiányosságokra. Én ezt is teljesen megértem, én is mindig anyatigrisként óvom a kis történetemet, de higgyétek el, hogy a kritikák pont azért vannak, hogy valaki kívülről világítson rá nektek arra, hogy mire van még szükség ahhoz, hogy igazán jó történetet tudhassatok magatokénak. Mantrázzátok ezt, amikor legközelebb olyan megjegyzést kaptok a blogotokon, ami nem pozitív megjelölésű és gondolkodjatok el rajta, mert ez csak a ti javatokat szolgálja.)

Az utolsó lépcsőfok, mikor az embernek már elég tudása/hozzáértése van ahhoz, hogy igazán nagyot alkosson, csakhogy a történet nincs meg. Visszasírja azokat a régi időket, amikor ontotta magából a gondolatokat, mert most bármibe is fog bele, megakad. Természetesen a másik válfaj az, hogy megvan a jártassága benne ÉS képes írni egy regényt.
 Itt már csak kisebb csiszolgatások szükségesek, mert az író is képes belőni, hogy mégis mi az, ami még kell és az, ami már nem a történet szemszögéből. 

Igazság szerint napestig beszélhetnénk egy témában, de én összedarálva Tyra és a saját cikkemet, úgy érzem, hogy a karakterek témájáról is egy pretty konkrét irányt kaptatok ahhoz, hogy eldöntsétek, mit szeretnétek megjeleníteni a saját történetetekben és mit nem. 

Nyilván mindent saját magatokhoz és a szintetekhez kell igazítanotok, de van rá időtök, nem hajt a tatár.

 Remélem, tetszett ez a kissé új irányvonala az oldalnak, Tyra és én próbálunk minél tágabb tartományban működni. 

Köszönöm, hogy elolvastad!

C.

Utolsónak pedig egy kedvenc videóm John Greentől: 

(Iszonyatosan hadar, de hallhattok tőle egy nagyon érdekes tényt és verset is még anno gyerekkorából!)

A blogok általános kliséi - Avagy hogyan másszunk a falra az ötmillió-hatszáz-nyolcvankilenc „szerelem első látásra” blogtól, á lá Tyra W. módra

Rendhagyó alkalmak egyike az, hogy most jómagam hoz Nektek egy cikket a fent említett témáról. Mármint én, Tyra W. A kis üstökös, a másodhegedűs, az igazgatóhelyettes. A főnök ugyanis odavan, így kénytelenek vagytok a szerény személyem által kreált összevissza gondolatait kibogozni a következő sorokból. 

Ma a drága és egyetlen Cénk (lábjegyzék: C.) elutazott, és mivel nem szerette volna, ha addig pangana az oldal, illetve, hogy teljes bejegyzés-csend legyen, így felkért arra, hogy addig is én szórakoztassalak Benneteket valamivel. Pontosabban azt akarta, hogy egy cikket hozzak arról, manapság milyen orbitális klisékbe botlunk (persze, csak képletesen) a blogger világában.

Külön megjegyezném, egyik kikötése volt C-nek, hogy a saját stílusomban írjam meg ezt a kis szösszenetet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem kímélek senkit és semmit - és még a szarkazmusmérő is kiakad. Legalább is, igyekszem, ajvé. 

Tudom, hogy mostanság sokan fejtegették ki véleményüket erről a témáról, különbnél különb meglátásokkal és gondolatokkal vezérelve és kísérve, de akkor ideje, hogy én is beálljak a sorba - jó birka módjára -, és prezentáljam, mik azok a nagy hibák, amiket csak el tudunk követni, mi, amatőr kis bloggerek és bloggerinák.

Szóval, hogy is van az, hogy manapság minden második blog fanfiction? (Fanfiction: rajongó által készített, nem valós történet a rajongott személyről, vagy egy már létező világról/könyvről/etc.) Ami nem is lenne baj, ha nem mindegyik egy bizonyos bandáról szólna, egy bizonyos sémán haladva és egy bizonyos fejfájást keltetve szegény, mit sem sejtő olvasókban. Kérdem én, mire jó ez? Amikor a már nemtudomhányezredik blogot megnyitja a 13 éven aluli fiatal, csak azért, mert ha már a másik is, akkor én miért nem?

Nos, azért ne, édesem, mert nem jó.

Igen-igen, C. szokta mindig lereagálni ezeket a megnyilvánulásokat, hogy mindig el kell kezdeni valahol, és én egyet is értek ezzel vele, hiszen ha magunkba nézünk (vagy arra a poros, tépett kis füzetre az íróasztalunk egyik eldugott fiókjában), rájövünk, mi is milyen gyatrán kezdtünk és milyen kis bénák voltunk. De fejlődünk. Mert fejlődni jó. Ajvé.
Kivéve persze, ha nem tudsz fejlődni, mert még mindig a százhuszonhetedik fejezetet írod ugyanabból a történetből, amiben már semmi újat nem tudsz belerakni, ezért hát újra és újra lejátszódnak ugyanazok a „fordulatok”.

Összevesztünk. Jaj, béküljünk ki. Megint összevesztünk. Hát, most pedig nem megcsaltál, te szemét? Nem baj, szeretlek. De te úgy se szeretsz. Amúgy terhes (állapotos!) vagyok, szóval jobb, ha feleségül veszel.

Ez persze egy eltúlzott, eltorzított változata a történetek többségének (hahaha, nem is) és vannak persze kivételek, akiknek tényleg van érzékük az írásra, és még a kliséket is úgy írják meg, hogy azok élvezhetőek legyen. Ám kérdem én (part2), akkor már miért nem írnak egy saját történetet? Hogyha van hozzá érzékük, akkor ne ragadjon le a fanficeknél, mert ez csak őt hátráltatja. Bízzunk magunkba, emberek! Menni fog!

Azonban, ha attól tartunk, emiatt nem lesz elég olvasónk… nos, akkor legyünk szívesek kijelentkezni a bloggerből, mert akkor ez nem a mi helyünk. (Remélem, értékelitek, hogy T/1-be írtam.)

Ugyanis most rámutatnék egy köztudott titokra, amivel az írással foglalkozó emberek nagyon is tisztában vannak: az írás nem megfizetendő, az írásból nem lehet megélni, az írókat nem ismerik el. Ez van, bébik. És csupán egy az egymillióhoz az esélyünk arra, hogy valami rejtélyes oknál fogva felfedezzenek.

És akkor se azért, mert közhelyekkel van tele a mű. 

Kivéve, ha valaki pénzes, mert akkor uccu neki, növeljük csak a klisékönyvek számát, nem mintha nem lenne belőlük milliónyi így is.
Kivéve, ha Stephen King, esetleg Danielle Steel vagy, mert akkor uccu neki, jól csinálod, amit csinálsz.

A közhely, avagy a klisé egy olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész.

Bizony, hogy elvész! Hát még az ember kedve, és nem csak az olvasástól, de még az életétől is. Vagy hirtelen erős késztetést érez az iránt, hogy kiugorjon az ablakon/lemarja az arcát/felpofozzon valakit - a lehetőségek tárháza végtelen.

Az utóbbi két évben rengeteg könyvet olvastam, ismétlem, rengeteget, ezért elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak olyan alkotásokkal, amiknek a gerincét jóformán a közhelyek tartották össze, merthogy azokon kívül semmiről se szólt a történet, annyi szent. Szóval ennek köszönhetően elég sok mindent „láttam” már ahhoz, hogy felismerjem egy blognál azokat a tényezőket, amik a biztos hanyatláshoz vezetnek. Ha nem is a blogénak a hanyatlásához, ám a társadalomba vetett hitem hanyatlásához biztosan.

Mivel szerettem volna képben lenni a mostani fanficekkel kapcsolatban, így egy kicsit körülnéztem a blogok terén. Csináljam jól, vagy sehogy, nem igaz? Mindent C.-ért!
Nos, három órával és huszonnégy fantáziadús címmel ellátott történettel később ott jártam, hogy felhívom C.-ét, és elsírom neki, hogy utálom, és hogy tehette ezt velem. Komolyan, C., most már tényleg kérem azt a Macklemore-os telefonhívást!

Szóval íme, pár dolog, amit (könyörögve kérek) ne írjunk bele az sztorinkba, fia szeretnénk, hogy még maradjon is valamennyi bőr olvasóink képén:

- A lány ne fusson bele „véletlenül” imádatának megtestesítőjébe az utcán. (Merthogy imádja, még ha úgy is tesz, hogy utálja, azonban mindenki tudja jól, hogy otthon posztert tart róla a rózsaszínű falán.) De még csak kávéval se öntsük le, oké? Most komolyan, nyújtsa fel a kezét, aki szerelmes tud lenni abba a személybe, aki épp most forrázott le és okozott neked másodfokú sérülést, ráadásul még a kedvenc felsődet is tönkre tette. Ja, és ha mindez még nem lenne elég, de még a kávédnak is lőttek. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én, mint kávéfüggő, az illetőnek nem a telefonszámomat adnám meg, hanem GPS módjára elinvitálnám a melegebb éghajlatra.
- Ha a lány kijelenti magáról, hogy már pedig ő nem adja meg magát könnyen, őt nem tudják elcsábítani… akkor könyörgöm ne szopogassa el annak a bizonyos énekesnek a fülcimpáját. Bár tudom, én vagyok a hülye és maradi: az nem csábítás. Hiszen biztos csak éhes volt.
- A lányt ne üssék el, ne törje kezét/lábát, ne legyen áldozati bárány, hogy a pasi menjen és megmentse őt.

C. sokszor emlegeti kritikái közt a Walt-Disney-t. Nos, ideje, hogy én is elkezdjem ezt a szokását, mert lenne egy üzenetem: Kedves Walt Disney! Menj a francba. Minden kislányt abban a tévhitben neveled fel, hogy az összes nőnemű egyednek függnie kell attól a francos, hidrogénfejű hercegtől. Hát nem kell, az ég szerelmére! 
- Annál nagyobb klisé nincs is, mikor a gazdag pasi a szegény lányt karolja fel. Hé, ez már a népmeséknél is uncsi volt!
- Jaj, és a rosszfiú és a jó kislány felállásról ne is beszéljünk akkor!
- Ó, és miért kell mindennek a szexről szólnia? Mármint, most komolyan. Egy fanfic arról szól, hogy a rajongásunkat adózzuk le az általunk írt sorokban. Nem pedig a titkos perverzióinkat osszuk meg a nagyvilággal. Ennek is megvan a helye és módja, ezekhez is lehetnek történeteket írni. De ne 13 évesen.

Most pedig jöjjenek a MIÉÉÉÉÉRT?! pontok:
- Miért kell szinte mindegyik blognak úgy kezdődnie, hogy a lány Londonba költözik?
- Miért kell mindegyik főszereplőlánynak depressziósnak, drogfüggőnek vagy alkoholistának lennie?
- Ellenpélda: miért kell tökéletesnek lennie a lánynak? Tessék-lássék, íme a következő klisé: SENKI. SEM. TÖKÉLETES. És pont. Ha valaki ezt állítja, az hazudik. Hazugokkal pedig ne barátkozzunk.
- Miért kell azt a bizonyos, híres srácot egy prostituálthoz vitetni, hogy aztán egy Szürkemásolatot lejátszva, végül megmentse a szegény hivatásost?
- Miért kell a lánynak egy traumát átélnie ahhoz, hogy az a bizonyos, híres srác felfigyeljen rá és beleszeressen? S miután kisírta magát egyszer a fiúnak, utána minden heppinek lennie? Pedig nem kéne heppinek lennie, ha teszem azt, jóformán mindenki meghalt a lány életében. De hát semmi gond, ugye? Hiszen van egy híres pasim, juhé!

Igen, tudom, hogy néhol nyersen fogalmaztam, ahogy azt is, hogy van, hogy némelyik pontnál felnagyítottnak látszik a leírtak. Pedig, higgyétek el, nem. Őszintén bevallom, naivan úgy álltam ehhez az egészhez a kezdetek kezdetén, bizonyára csak sztereotípiákkal vagyunk a fanficcel írókkal szemben, és milyen szemetek vagyunk már ésatöbbi. Aztán szembecsapott az igazság, hogy valóban nem hiába van annyi bejegyzés erről a témáról.

Félre értés ne essék, én nem vagyok semmi rossz elrontója, ujjal mutogathatnátok rám páran, hogy „Te kis mocok (c-vel, C tiszteletére), te is megírtad azt a bizonyos fanfictiont, ráadásul arról a bizonyos bandáról!” – és igazuk is van. Mert valóban megírtam, és én is biztosan használtam kliséket. Ugyanakkor lassan ott járok, hogy már én szégyellem magamat, amiért van egy fanficem, mert olyan ellenszenv alakult ki erről a kifejezésről, hogy hi-he-tet-len. (Pedig nem más volt ez, mint egy kezdő író szárnybontogatásai.)

Végezetül annyit, hogy nem hiába koptatjuk a klaviatúrát, és nem hiába „szájalunk” arról, hogy ez így nem jó. Én szeretek blogokat olvasni – tényleg. Viszont manapság olyan nehéz rábukkanni az igazán jó történetekre, mert már bennem is egyfajta tartózkodás van azt illetően, hogy keresgéljek. Hiszen mind szar, vagy mi a fene. Hiszen a sok fanfic közül honnan is tudhatnánk, hogy melyik tartozik az igényes fajtából, és melyik a tucat közé?

Ó, és még egy utolsó kliséközmondást zárásul: akinek nem inge, ne vegye magára…

(Mit szokott írni C.?)
Áh, jó múzsát – „és soha ne hagyjon el benneteket a remény”!

Tyra W.  

Hetedik kritika - Instant Apokalipszis, Kharex

Tudom-tudom, késő van és már megint egy novella. Hétből hatszor. Igazság szerint nem tudom, miért történik ez, egyszerűen csak így élek.  Az én különleges képességem ennek a műfajnak megérzése a környezetemben.

Holnap és csütörtökön egy kicsit felrázzuk az állóvizet, ugyanis Tyra hoz nektek két cikket. Remélem, hogy ti is élvezni fogjátok, és ő is. 

Ma viszont tartom az iramot és Kharex novellájával foglalkozok, aminek istentelen hosszú, bár vicces címe van: A következő megálló az apokalipszis. Azajtók a jobb oldalon nyílnak.  Még egy rövidebb nevet is megadott, ha ezt hosszú lenne publikálni, ami az Apokalipszis mindjárt volt. De valahogy ez sem fedte le teljesen a dolgokat számomra, mellesleg egy kicsit furcsán is hat, úgyhogy a bejegyzésnek végül az Instant Apokalipszis nevet adtam – amin remélem, hogy Kharex nem bántódik meg.

Az ő novellájához hasonló stílusút még nem hoztam nektek, ez egy fantasy-humor kombó. A fantasyt mint műfajt, szinte mindenki ismerheti. Nem nehéz a körülírása, a wikipédia mégis úgy fogalmazza meg, hogy:  „Fő jellemzője, hogy a tartalma (történet/kép/hang) többnyire olyan elképzelt, mitikus jellegű, valamilyen tekintetben mindig irreális, az író által teremtett, csak annak fantáziájában létező alternatív világokba mint keretbe van ágyazva, mely felépítésében, fizikai és etikai törvényeiben, értékeiben, élőlényeiben, rokonságot mutat a vallások és mítoszok által megteremtett képzeletbeli világokkal.”

Én valahogy úgy ragadnám meg emberi nyelven, hogy az írók többsége úgy használja ezt a műfajt, hogy egy szabályt követ: minél kevesebb legyen az emberi karakter és minél több a „külső világi” /vagy ugyanez a világgal: minél kevesebb legyen igaz a mi képességeinkre/. Természetesen ez csak a legdurvább általánosítás a részemről, a legtöbb regény mostanában egyensúlyt tart fent a mi világunk és az elképzelt között. Tehát mondjuk, játszódjon a mi évszázadunkban, talán pont jelen időben, de legyenek még mellette angolul és franciául szavaló, neonszínű majom – orrszarvú - gekkó kimérák. Vegyünk példákat: Jennifer L. Armentrout – Obszidián, Tolkien – Gyűrűk ura/Hobbit, Lewis Carroll – Alíz csodaországban, C. S. Lewis – Narnia krónikái, Christopher Paolini – Eragon sorozat, de nem kell messzire mennünk: ilyen mai darabunk is.

(Másrészt, egyáltalán nem irreális! Ha nekem nem is, a gyerekemnek muszáj lesz kapnia egy roxforti levelet.)

A mai novella alapötlete az, hogy a világon vannak csodák, de nem a szokványos, pozitív értelemben- ugyanis legtöbbször negatív dolgok. Ezek a csodák megzavarják a „valóságot”, és amíg az összeszedi magát, lehetőség van mindenféle huncutságra a gonoszok és a jók részéről is. A gonosz szerepét itt a káoszmágusok sora kapta, a jók pedig a Paranormális Felügyelet munkatársai. A következő „csoda” a négyes metró átadása – csatlakozom, hála istennek, hogy elkészült végre. Ez idő alatt Élő Ferenc tervezett egy kis rosszaságot, amivel romba dönti Budapestet. De vajon végre tudja hajtani?

Nos, épp a főszereplőről nem beszéltem még: a történetet Kiss Gábor szálán közelítjük meg és kísérjük végig, aki egy jósnál jár a történet legelején, hogy megtudja, milyen sorsra is számíthat a világ az elkövetkezendőkben. Érdekes elemmel építi ki Kharex a jóslást: a Harmadik szemmel. Őszintén szólva utána kellett néznem, hogy konkrétan mi is ez, mert én nem nagyon mozgok ilyen körökben. Röviden összefoglalni úgy tudnám, hogy a harmadik szem Isten által kapható áldás olyanok számára, akiknek tiszta a lelke és azoknak, akik véghezviszik a krisztusi feladatokat. A látás élessége összefügg az illető előző életével, hogy ott milyen „politikát” folytatott: jó volt-e, tisztán és egyszerűn élte-e le, vagy épp teljes morális mélygödörben? Szóval egy pretty bonyolult dolog és nem mindenki érdemli ki – mellesleg szerintem a mi jósunk következő életében tutira nem fogja megkapni. Mindenesetre nagyon ötletes volt ezt használni és nem a kristálygolyóbisokat.

Spoiler!

>>Az egész történet tehát arra épül, hogy vajon Élő úr képes-e véghezvinni gonosz tervét. Ennek megelőzésére pedig egy nagyon jó terv és kivitelezése kell, ami itt nem volt meg. Mikor a végére érve vártam a nagy durranást, a kifejtést, csak néhány sorral/mondattal elintézte az író a történet kulcsát, ami csalódás volt. Egyrészt, ha az ellenségem azt mondaná, hogy nem fog működni a tervem, mert megakadályozta, csak állnék és röhögnék, hogy ugyan: miért is hinnék neki? Nem nyalnám be az egészet, és aztán még ölném meg magam. Yoriko már megindokolta nekünk, hogy nem tudott épp akkor olyan horderejű okot kitalálni kiváltó oknak, én pedig feltételezem, hogy Kharex is így volt ezzel a megoldás során, ugyanis ennek a résznek sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna kapnia.(Ha pedig feltételezzük, hogy ez egy kicsavart irónia, hogy így lett vége, akkor én úgy gondolom, hogy máshogy kellett volna kezelni, vagy jobban jelezni az olvasó felé.) Voltak benne még kifejtetlen részek, mint például a Középkor. Rendben, gondolhatunk a saját, sötét középkorunkra, de mégis mi történt ott a másik világot is belevéve? Vártam volna valami példaértékű regét, vagy bármi ilyesmit a sárkányokon kívül. <<

Ha már ennyire ráakadtam a negativitásra, akkor folytatom a nyelvtani résszel: folyamatos szóismétlés, barokki körmondatok. A történetben előrehaladva néha-néha elcsodálkoztam, hogy: már megint itt tartunk? Hiszen ezt az előbb tisztáztuk le majdnem ugyanígy.
Az oldal, amire feltöltötte pedig nagyon széles volt, hozzá alapbeállításként kicsik a betűk és valahogy a tördelés sem volt rendben az egésszel – nyilván ez az oldal hibája is, nem csak Kharexé. Persze, megértem, hogy bizonyos szekciókat el kell különíteni, és ez rendben is van, de szinte egy-két mondatonként van egy szünet, ami kissé zavaró. Emellett spoilermentesen elmondom itt is, hogy a megoldás túl könnyű, olyan Walt Disney-szerű érzésem volt, miközben olvastam.

A történet a humorrészen jól teljesített: kellemes volt, a karakterek is sajátságosak, a leírásuk és a mozgatásuk is teljesen rendben volt. A fantasy szál is jól ki volt dolgozva, tetszett ez a káoszmágus-csodák-valóság dolog, szerintem egyedi és meglehetősen kreatív. Szívesen olvasnék még tőled ebben a műfajkeverékben.  A legutolsó néhány soron nagyon röhögtem, igazság szerint én imádom azt az italt, ha tehetném, így estére is azt szlopálnám a világba. 

Meglepő módon most már nem furcsállottam a magyar neveket, sőt, külön örültem, hogy olyan dologról van szó, amit én is ismerek és használok. Az egész novella olyasminek tűnt nekem, mint egy spin-off; én egy regényt el tudnék belőle képzelni. Reméljük, hogy Kharex is.

Köszönöm, Kharex, hogy eljuttattad hozzám! 

Őszintén szólva nem tudom, végső véleményként mit tudnék róla mondani. Az első kétnegyed részt nagyon csíptem, a harmadik negyed a szememben olyan „he?”, és az utolsó huszonöt százalék megint csak tetszett. Sajnálom, hogy a kulcspontnál kissé eltér a "véleményünk", ha esetleg valami megmagyarázásra/megbeszélésre szoruló rész van a kritikában/történetben ezzel a résszel kapcsolatban, vagy az egészével, akkor nyugodtan írd a megjegyzésbe, Cboxba, vagy a saját e-mail címemre.

Köszönöm, hogy elolvastad!


C.

Hatodik kritika - Yoriko Bosszúja

Mára újra egy novellát hoztam Nektek, a késői órára való tekintettel. Az előző kritikámban már megemlítettem (és az azelőttiben), hogy a címek legtöbbször előrejelzést adnak a történetről. Én pedig ezt imádom. (De tényleg.) Amikor én is írok, mindig próbálok valami olyan nevet választani, ami nem túl bonyolult, és egyedi/direkt klisés, vagy valami történetszálból kiragadott, elferdített dolog. Bevallom őszintén, hogy a Bosszúról nekem rögvest egy fincsi krimi – thriller - karakterdráma jutott eszembe, ami az egyik kedvenc műfajkeverékem. (Jegyezzétek meg, krimivel mindig le lehet kenyerezni!) Előre elolvastam a leírását –bár ezt sosem szoktam -, és örömmel láttam, hogy egy másik itteni várólistás író adta a feladatot Yorikónak, feltételeket szabva meg neki a végkimenetelt illetően, plusz a sztorit megalapozva. Meglepő, hogy hol futnak össze a szálak, nemde?

Az alapötlet: vegyünk egy csúnyácska általános iskolás kislányt, aki próbálja kikerülni a menőbbek és sleppjeik gúnyolódását. Ám egy napon hatalmasat zakózik az iskola udvarán, amitől felfigyel rá a suli leghelyesebb fiúja. (Romantikusok tolják félre érzelgősen remegő szíveiket, EZ nem AZ a történet.) Kovács Péter, az előbb említett szépfiú egy mindenki által hallott megjegyzése dönti el Fazekas Kriszta további sorsát abban az intézményben - a lány egy újabb bénázása során. Ezután főhősnőnk élete meglehetősen felborul, szinte kötelező foglalkozásként kezdik el űzni a szekálását és megalázását. (Nagy ugrás.) Élete persze folytatódott: gimnázium, egyetem, férj és gyerekek, így Kriszta egyáltalán nem számít a bekövetkező katasztrófára: Kovács úr a szomszédja lesz huszonöt évvel később.

Azt hiszem Freudnak (de szóljatok, ha nem) volt egy elmélete arról, hogy a gyerekek bizonyos korukig csak az ösztöneiknek élnek, nem hatnak még rájuk a társadalmi nyomások és szabályok, az etikett, vagy a többi morális norma, így gyakran kegyetlenebbek, mint felnőtt társaik. Ez nyilvánul meg itt is. Falkaszellem, eszel vagy megesznek, az erős eszik, a gyengét eszik, és a többi ilyen mondás igaznak bizonyult Kriszta esetében, akin kellemesen elcsámcsogtak a dominánsabb társai.

Természetesen a lányban a kezelések ellenére is épp elég kikezelendő komplexus maradt, ami megnyilvánul a Péterrel való újabb találkozáskor: düh, félelem, hogy a mostani társai kitaszítanák, titkolás a párja elől, bosszúvágy. Nagyon természetes dolog, ami végbement Krisztán és tetszett, hogy az írónő megmaradt a realitás talaján: nem volt felesleges hiszti, kicsapongás vagy értelmetlen ordibálás.

Nagyon tetszett az is, hogy Kriszta sosem lett a rút kiskacsából csodaszép hattyú, és az is, hogy a férje is egy teljesen átlagos külsejű, de jó ember lett. Az egész történet szinte ontotta magából az átlagosságot, ami szinte üdítő volt. Gondolok itt az idegesítő anyósra, arra, hogy a barátnők füve mindig zöldebb (látszatra legalábbis), és hogy szégyelljük azon dolgainkat, amik nem teljesen felelnek meg az akkori trendnek (például férjünk kopaszodó fejét és megereszkedő pocakját).  Ezekhez a leírásokhoz pedig nagyon szép szóösszetételek és hasonlatok társultak, ahogy a finom humor is szerepet kapott. Szintén pozitívum, hogy Yoriko képes volt karakterhű maradni a fejlődéssel együtt, ami nagyon fontos egy ilyen stílusú és témájú novellánál.

Őszintén szólva nagyon furcsa volt számomra, hogy magyar neveket olvastam, mert valahogy hozzászoktam a fantasy vagy az angol nevekhez a neten és a való életben is. Kellően meglepődtem, amikor élethűbbnek éreztem ettől a történetet, gondolom az ismerős környezet miatt.

Kicsit furcsállottam azonban Peti mindent megváltoztató mondatát, ugyanis mikor odajutottam a sztoriban, nem tudatosan ugyan, de előjött a kérdés: Ennyi? Emiatt szálltak rá? Ahogy már fentebb is írtam, szerintem teljesen reális a karakterben lejátszódó érzelmi sokk és aztán a revans gondolatának megjelenése a történések után. De valahogy én nagyobb kirobbantó okot kívántam volna meg a novellától arra, hogy miért kezdték el szekálni. Nyilvánvalóan az is meglehet, hogy elég volt csak egy kis lökés ahhoz, hogy Kriszta ilyen sorsra jusson, de ennek ellenére én keveselltem.

Még a sztori kapcsán beszélhetünk a benne megjelenő tanulságokról. Kezdjük itt is az alapoknál, hogy a szomszéd fűje nem mindig zöldebb. (A műben megjelenő O és Zs férjei dögösek voltak és Krisztában is ezért támadt egy kis vágyakozás, mikor maga mellett "csak" az ő átlagos férjét tudhatta. Közben pedig volt nemulass a háttérben.) Aztán folytathatjuk ott, hogy nem biztos, hogy az a legjobb kezelése a dolgoknak, ha egyáltalán nem csinálsz semmit, csak folysz az árral (ide példa pedig az, hogy Kriszta senkinek sem szólt az őt ért gúnyról és szekálásról, hanem csak tűrt és tűrt). Nyilván ez személyiségfüggő is, de vannak esetek, ahol már a szégyenlősebbeknek is fel kell venni a kesztyűt. 

SPOILER(féle)!

>> És végül a végső konklúzió: Isten nem ver bottal. A legtöbben – köztük én is – elég kritikusan gondolnak arra a megállapításra, hogy az élet majd megbosszulja a téged ért sérüléseket.  Persze, máshogy is fel lehet fogni Peti végső büntetését, de nekem valahogy ez jutott elsőre eszembe. Én magam is nagyon örülnék, ha Yoriko ezt nem erre alapozta volna – kérlek, Yoriko, üzend meg, küldj füst-, vagy morze jeleneket, hogy minek szántad ezt az elemet!<<

Én is végtelenül hálás vagyok Tirának, amiért bétázta a Bosszút, ugyanis nem találtam benne helyesírási hibát. Az oldalon is jól lett tördelve, és ezért hatalmas piros pont jár ezen a késői órán. Emellett szerintem minden fontosra kitértek a történetben, nem kellett volna se egy sorral több, se kevesebb.

Nekem nagyon tetszett ez a novella, az őt körüllengő "átlagfelhő" és az, hogy Krisztáék nem szerettek egymásba. Én imádom a romantikát, nagyon sok olyan könyvet olvastam el, aminek a nevét is szégyen lenne kimondani (a kritikát olvasva Tyra lejegyezte nekem kedvesen, hogy milyen művek is ezek... Kösz, Tyr), de vannak olyan művek, ahol el kell fogadni: a szerelem nem odavaló. Ez egy ilyen történet. Egyszerűen túl sok mindenben sérült Kriszta ahhoz, hogy akárcsak arra gondoljon, hogy Péterrel legyen együtt. 

Nagyon köszönöm Yorikónak, hogy elküldte nekem ezt a novellát, mert nagyon izgultam az olvasása alatt és végül nem csalódtam főhősnőnkben sem. (Nagyon kíváncsi lennék, hogy O és Zs mikor elégelték meg azokat a legelésző szürke szarvasmarhákat.)

Köszönöm, hogy elolvastad!

Jó múzsát!

C.