2014. augusztus 11., hétfő

Kilencedik kritika - Auctrix: A Teremtő krónikája

Üdv, népek!



Újabb fantasyregényt hoztam nektek, ezúttal Auctrix tollából. Ő is az elsők között volt a táncrendemben, de az ő története különösen hosszú volt és nagy figyelmet igényelt tőlem, ahogy beleolvastam, így csak mostanra jutott rá időm. Tegnap elolvastam a kilenc fejezetet (pdf-ben körülbelül hetven oldal volt normális betűmérettel és tördeléssel), és bezony kellett idő arra, hogy átforgassam lassuló, tompa neuronjaim között az egészet. 

A címe nagyon komoly: A Teremtő krónikái-Első könyv: Megszületés. Nem emlékszem pontosan, hogy mondtam-e már, hogy mennyire szeretem ezeket a címeket. Komolyak és megalapozzák a hangulatot egy igényes fantasyra/sci-fire. Elolvasod, és tudod, hogy itt nincs cicó, ez egy gondosan ápolgatott rododendron lesz, nem egy elszáradt flaskavirág.

A történet alapja az, hogy Laurát (egy unott tinédzser lány, elvált szülőkkel) egy nap este a saját kertjükben egy fiú (Arin) „letámad”, mert fontos mondanivalója van neki. Kis idő múlva pedig megtudja, hogy az élete felborulni látszik, ugyanis ő az eddig ismeretlen világ Teremtője, vagyis Isten emberi leképeződése. Ahol élet van, ott halál is, így jön képbe a Pusztító, akivel a jóslat szerint a Teremtőnek együtt kell lennie. De vajon hogy talál rá az erejére? Sikerül beteljesíteni a jóslatot? Vajon milyen utat kell bejárnia Laurának?
Ez a regény tipikusan jó példa arra, mikor elgondolkodunk azon, hogy: vajon hogyan fejlődik az író? Szerintem ez az egész előrehaladás-dolog olyan, mint a kétszikűeknél létrejövő kambiumgyűrűk, avagy évgyűrűk. Egy irományon belül szinte sikítanak a különböző fázisok a profizmus felé.

Az első néhány fejezeten konkrétan át kellett magam verekednem, ami még engem is meglepett. Ahogy nyaldostam a sorokat, folyamatosan az játszódott a fejemben, hogy a fogalmazás (pl. az első fejezet egykettedében, míg Laurát bemutatja) érzékletes, ám mikor bejön példa kedvéért Arin is a képbe, akkor kissé üresnek és olyan semmilyennek éreztem – pedig pont akkor kezdődik az egész. A karaktereket kidolgozatlannak találtam, egyszerűen nem volt meg az az érzés, hogy „ó, igen, ez tipikusan Laura!”. Ez pedig érthető mondjuk az első egy-két fejezetnél, de később már megkérdőjelezi a karakter létét.



Egyszerűen nem tudtam, hogy mibe kapaszkodhatnék. Az elején olyannyira le voltam lombozva, hogy alig haladtam a történettel. Nem értettem, hogy Arin miért bánna így a Teremtővel, mikor tőle függ a sorsa? Illetve, hogyha eperkében vagyunk (E/1, Laura szemszöge), akkor mégis honnan tudja, hogy a háta mögött Arin mit csinál és gondol?! Először azt hittem, rosszul látok. (Irgum-burgum!) 
Az eperke átka, hogy egy karakter fejével gondolkodunk, tehát csakis a saját elmélkedését, cselekvéseit látjuk át száz százalékig – kivéve, ha nem telepata. Azt, hogy a többi szereplő buksijába is bejuthassunk, szemszögváltással oldjuk meg általában, vagy, ahogy itt is volt, néhány E/3 résszel. Nem teljesen értettem, hogy Arin szemszögéből miért csinálhatta ezt az író, ugyanis ez egy nagyon banális hiba, ami egyáltalán nem volt méltó a történethez.

Aztán haladtam szépen előre a történetben és egyre izgatottabb lettem. Auctrix a végére szépen lehámozta magáról (igen, hámozta) a kliséburkokat, a furcsa párbeszédeket, a kevés leírást. A történelmi részek, a régi legendák és a többfelé futó szál bejöttével olyan volt, mint egy George R. R. Martin – regény, az egész valahogy megtelt élettel és már tényleg úgy éreztem magam, ahogy eredetileg gondoltam a történetben. 
Néhány fejezet elejére valami idézetszerűt tett, ami annyira jól illett oda, hogy rendesen elkapott egy különleges érzés, mint mikor az ember tudja, hogy valami jó dolgot tart a kezében és megéri elolvasni.


A legelső varázslást sikerült annyira hangulatosan megírnia, hogy konkrétan úgy pörgött le a fejemben, mint egy filmbeli rész. Magam előtt láttam Laurát, Arint és a varázslás tárgyát (spoiler kikerülése: nailed it), mintha az én szobámban történt volna.

Valamelyik fejezetben megtört a kínos törekvés, és a műnek olyan felemelős hangulata lett. Pont úgy, mint egy daru. Ahogy mondtam, a többféle rész/szemszög sokat segített a regényen és kissé komolyabbá is tette. Emellett nagyon jó húzás volt, hogy nem rögvest mindent nyomtál le a torkunkon, hanem itt is egy szép, lassú cselekményt kapunk.

A nyelvtani rész is sokat javult, ámbár vannak még benne problémák: vesszőhiba (ebből van a legtöbb), szóismétlés, illetve felkiáltójel-hibák, plusz néhány furcsa barokk körmondat volt a történetben. A karakterek azonban egészen kikerekedtek ott, ahol kellett és hála istennek sem Arin, sem Laura, de még Naxosz sem volt tökéletesbe forduló, hanem megvoltak a maguk kisebb-nagyobb ördögeik. Őszintén Arintól tartottam a legjobban, ugyanis az ilyesféle történetekben a „segítő” fiú szokott szőke herceg lenni, szürke pónival és csini aranypáncéllal – ami csak a realista hercegnők szemét nem veri csak ki. (Szerencsére nem így lett.)

Összességében én pozitívan gondolok vissza itt is a történetre, de ezen a belelátok-valaki-gondolataiba dolgot ki kell valahogy küszöbölni, illetve nem ártana egy lektor sem, aki átnézné a hibákat. A kezdet mindig nehéz, de szerintem ezzel a „végére megtalált hanggal” újra lehetne dolgozni a fejezeteket, ezzel kiküszöbölve a hibákat. Egy csodás regény (család, tekintve, hogy csak az első könyv) kerekedhet belőle, ha tartod ezt a stílust és tovább fejlődsz! Sok sikert hozzá!


Köszönöm, hogy elküldted nekem és Nektek, hogy elolvastátok!


Jó múzsát a továbbiakban!


C.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése