Üdv,
népek!
Újabb
fantasyregényt hoztam nektek, ezúttal Auctrix
tollából. Ő is az elsők között volt a táncrendemben, de az ő története
különösen hosszú volt és nagy figyelmet igényelt tőlem, ahogy beleolvastam, így
csak mostanra jutott rá időm. Tegnap elolvastam a kilenc fejezetet (pdf-ben
körülbelül hetven oldal volt normális betűmérettel és tördeléssel), és bezony
kellett idő arra, hogy átforgassam lassuló, tompa neuronjaim között az egészet.
A címe nagyon komoly: A Teremtő krónikái-Első könyv: Megszületés. Nem emlékszem pontosan, hogy mondtam-e már, hogy mennyire szeretem ezeket a címeket. Komolyak és megalapozzák a hangulatot egy igényes fantasyra/sci-fire. Elolvasod, és tudod, hogy itt nincs cicó, ez egy gondosan ápolgatott rododendron lesz, nem egy elszáradt flaskavirág.
A
történet alapja az, hogy Laurát (egy unott tinédzser lány, elvált szülőkkel) egy nap este a saját kertjükben egy fiú (Arin) „letámad”, mert fontos mondanivalója
van neki. Kis idő múlva pedig megtudja, hogy az élete felborulni látszik,
ugyanis ő az eddig ismeretlen világ Teremtője, vagyis Isten emberi
leképeződése. Ahol élet van, ott halál is, így jön képbe a Pusztító, akivel a
jóslat szerint a Teremtőnek együtt kell lennie. De vajon hogy talál rá az
erejére? Sikerül beteljesíteni a jóslatot? Vajon milyen utat kell bejárnia
Laurának?
Ez
a regény tipikusan jó példa arra, mikor elgondolkodunk azon, hogy: vajon hogyan
fejlődik az író? Szerintem ez az egész előrehaladás-dolog olyan, mint a kétszikűeknél
létrejövő kambiumgyűrűk, avagy évgyűrűk. Egy irományon belül szinte sikítanak a
különböző fázisok a profizmus felé.
Az
első néhány fejezeten konkrétan át kellett magam verekednem, ami még engem is
meglepett. Ahogy nyaldostam a sorokat, folyamatosan az játszódott a fejemben,
hogy a fogalmazás (pl. az első fejezet egykettedében, míg Laurát bemutatja)
érzékletes, ám mikor bejön példa kedvéért Arin is a képbe, akkor kissé üresnek
és olyan semmilyennek éreztem – pedig
pont akkor kezdődik az egész. A karaktereket kidolgozatlannak találtam,
egyszerűen nem volt meg az az érzés, hogy „ó,
igen, ez tipikusan Laura!”. Ez pedig érthető mondjuk az első egy-két
fejezetnél, de később már megkérdőjelezi a karakter létét.
Egyszerűen
nem tudtam, hogy mibe kapaszkodhatnék. Az elején olyannyira le voltam lombozva,
hogy alig haladtam a történettel. Nem értettem, hogy Arin miért bánna így a
Teremtővel, mikor tőle függ a sorsa? Illetve, hogyha eperkében vagyunk (E/1,
Laura szemszöge), akkor mégis honnan tudja, hogy a háta mögött Arin mit csinál
és gondol?! Először azt hittem, rosszul látok. (Irgum-burgum!)
Az eperke átka, hogy egy karakter fejével gondolkodunk, tehát csakis a saját
elmélkedését, cselekvéseit látjuk át száz százalékig – kivéve, ha nem telepata.
Azt, hogy a többi szereplő buksijába is bejuthassunk, szemszögváltással oldjuk
meg általában, vagy, ahogy itt is volt, néhány E/3 résszel. Nem teljesen
értettem, hogy Arin szemszögéből miért csinálhatta ezt az író, ugyanis ez egy
nagyon banális hiba, ami egyáltalán nem volt méltó a történethez.
Aztán
haladtam szépen előre a történetben és egyre izgatottabb lettem. Auctrix a
végére szépen lehámozta magáról (igen, hámozta) a kliséburkokat, a furcsa
párbeszédeket, a kevés leírást. A történelmi részek, a régi legendák és a
többfelé futó szál bejöttével olyan volt, mint egy George R. R. Martin –
regény, az egész valahogy megtelt élettel és már tényleg úgy éreztem magam,
ahogy eredetileg gondoltam a történetben.
Néhány fejezet elejére valami
idézetszerűt tett, ami annyira jól illett oda, hogy rendesen elkapott egy
különleges érzés, mint mikor az ember tudja, hogy valami jó dolgot tart a
kezében és megéri elolvasni.
A
legelső varázslást sikerült annyira hangulatosan megírnia, hogy konkrétan úgy
pörgött le a fejemben, mint egy filmbeli rész. Magam előtt láttam Laurát, Arint
és a varázslás tárgyát (spoiler kikerülése: nailed it), mintha az én szobámban
történt volna.
Valamelyik
fejezetben megtört a kínos törekvés, és a műnek olyan felemelős hangulata lett.
Pont úgy, mint egy daru. Ahogy mondtam, a többféle rész/szemszög sokat segített
a regényen és kissé komolyabbá is tette. Emellett nagyon jó húzás volt, hogy nem
rögvest mindent nyomtál le a torkunkon, hanem itt is egy szép, lassú
cselekményt kapunk.
A
nyelvtani rész is sokat javult, ámbár vannak még benne problémák: vesszőhiba
(ebből van a legtöbb), szóismétlés, illetve felkiáltójel-hibák, plusz néhány
furcsa barokk körmondat volt a történetben. A karakterek azonban egészen
kikerekedtek ott, ahol kellett és hála istennek sem Arin, sem Laura, de még
Naxosz sem volt tökéletesbe forduló, hanem megvoltak a maguk kisebb-nagyobb
ördögeik. Őszintén Arintól tartottam a legjobban, ugyanis az ilyesféle
történetekben a „segítő” fiú szokott szőke herceg lenni, szürke pónival és
csini aranypáncéllal – ami csak a realista hercegnők szemét nem veri csak ki.
(Szerencsére nem így lett.)
Összességében
én pozitívan gondolok vissza itt is a történetre, de ezen a
belelátok-valaki-gondolataiba dolgot ki kell valahogy küszöbölni, illetve nem
ártana egy lektor sem, aki átnézné a hibákat. A kezdet mindig nehéz, de
szerintem ezzel a „végére megtalált hanggal” újra lehetne dolgozni a fejezeteket,
ezzel kiküszöbölve a hibákat. Egy csodás regény (család, tekintve, hogy csak az első könyv) kerekedhet belőle, ha tartod ezt a stílust és tovább fejlődsz! Sok sikert hozzá!
Köszönöm, hogy elküldted nekem és Nektek, hogy elolvastátok!
Jó
múzsát a továbbiakban!
C.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése