2014. augusztus 7., csütörtök

Hazatérés cikk – avagy feleannyi sem, mint amit tudnod kell a karakterekről

A rendhagyó esték folytatódnak, de már az én számból, ugyanis idő előtt visszatértem! (Juhéé!) Nehéz lesz most összeszedni a gondolataimat ezzel a témával kapcsolatban, de még nehezebb lett volna egy épkézláb kritikát összehozni, úgyhogy lássunk is neki.

Tyra sokat mesélt már a tegnapi cikkben arról, hogy mégis milyen klisés helyzetek vannak egy történetben. Az általa felvázolt szituációk lehetnek sikamlósak, vagy egyszerűen az emberi ügyetlenségre alapozottak, de abban megegyezhetünk, hogy akármennyire is klisés egy helyzet, meg lehet jól írni. Én szeretem azt gondolni, hogy ritka már az, hogy a könyviparba teljesen új dolgot hoznak be – ez furcsán hangzik, de így vélem. Nem vagyok biztos benne, hogy tárgyaltam-e már ezt Veletek, de van egy általános elgondolásom arról, hogyha kijön egy újfajta stílusú könyv, akkor az elkövetkezendő két hónapban még négy olyan jön ki és a számuk csak hatványozódik.(Például: Twilight, Szürke ötven árnyalata.) Kőhalmi Zoltánnak volt egy ilyen poénja még anno, hogy a vámpíros könyvek úgy szaporodnak, hogyha éjjel a polcodra teszed a többi ártalmatlan példány mellé, akkor reggelre megfertőzi a mellette lévőt, aztán az a mellette lévőt, és így szépen sorba, mígnem az összes könyved ugyanolyan nem lesz.

Ebből a frázisból levezetve én csak úgy teszek konkrétan különbséget könyv és könyv között, hogy ki írta meg a legjobban az adott klisét. A hasonló történeteknél úgy különböztetjük meg a jót és a jobbat, hogy melyik karakterei jobbak. Vannak természetesen helyzetek, amikor elég maga a körítés, és a főszereplő nem is fontos, de akkor annak igazán lenyűgözőnek kell lennie. Itt könyvekről van szó tehát, nem blogokról és történetekről.


Ugyanis a nyomtatott példányok nagy része úgy teremtődik, ahogy fentebb írtam: a trend után szépen sétálva felszedegetik az út mellől azokat, akiknek a műve eladható. Szinte alig számít, hogy te milyen istenesen tehetséges fiúcska, vagy lányka, vagy nénike, vagy bácsika vagy, amíg nincs a művedben legalább egy olyan elem, ami az adott divatregénynek megfelelő, csak nagyon indokolt esetben kaphatsz lehetőséget. Vegyük például John Greent. Én csípem ezt az embert, néztem tőle videókat a youtbubin, és egy nagyon laza, vicces és kedves férfinak néz ki, aki mellesleg jól is ír. Csakhogy, hogy újdonságot is mondjak, vegyük elő a Csillagainkban a hibát. (Aki nem ismerné ezt a művet, guglizzon gyorsan utána, ugyanis 2014-ben másról sem lehet hallani, mint erről.) Nos, valljuk be, az alapötlet klisés. Van két fiatal, akik akkor tapasztalják meg a szerelmet, mielőtt meghalnának. Ennyi. Mégis, mi teszi ezt a történetet felejthetetlenné egy érzékenylelkű embertársunk számára? Bizony, a főszereplők.

(Ezzel szemben hozzá kell tennem, hogy a blogok/történetekben az író a trenddel szemben haladva is érhet el sikereket. Én elég sokszor érzem azt, amikor olvasok egy könyvet, hogy: „úristen… már megint ez? És vele történik? Most komolyan?! Bárcsak lenne valami kissé különlegesebb!” Személy szerint például blogban sosem olvasnám el azt, amit könyvben igen. Nem tudom miért, egyszerűen csak így van.)

És el is érkeztünk a mai témánkhoz, avagy minden, amit tudnod kell a karakterekről. Tyra tegnap írta, hogy a rossz fiú – jó kislány klisét ne írjátok újra, ha új történetet terveztek. Nos, be kell vallanom, én imádom a rosszfiúkat. Dögösek, lazák, nem izgulnak a számlák miatt, csak kapva kapnak az adott alkalmon, hogy még egy kicsit éljenek és nekem ez bejön. Totálisan.  Nyilván ez teljesen egyedi, és mindenkinek megvan a maga kis kriptonitja, amit bárhol, bármikor, úgyhogy ezt is bele kell kalkulálni, amikor ír az ember. Én őszintén szólva százszor újraolvasnék egy ilyen sztorit, ha kaphatnék hozzá olyan szereplőket, amiket Mr. Green alkotott a CsAH-ban.

A karaktereknek szerintem nem céljuk a mérhetetlen egyediség, ahogy a tökéletesség sem – ahogy ezt már kifejtették tegnap nektek. Igazság szerint, hogy jó karaktert hozz létre, két dolgot tehetsz:

1 . Legyen minél emberibb!  Itt nem arra gondolok, hogy indokolatlanul tömd tele hibákkal, vagy, hogy legyen tökéletes, de mellette kis szépséghiba – vagy épp fordítva. A lényeg az aranyközépút. Neked is megvannak a magad jó és rossz tulajdonságai, és ezt ki lehet használni a regényekben is. Például a Szépség és a szörnyetegben a királyfi. Tökéletes emberi tényező: önző, nehéz felfogású, kapzsi, de nem gonosz lélek.
2 . Legyen minél kicsavartabb!
Ezt most nem kell szó szerint érteni. Arra akarok utalni, hogyha az egyik út nem jön be, akkor van a másik. Ugyanis egy könyvben nem mindig a legemberibb karakter a legnépszerűbb, hanem mondjuk a legbolondosabb, vagy épp az, akin nem tudnak kiigazodni. Kell az egyensúly, vagy ha másnak nem is, a történet továbbviteléhez elengedhetetlen. Például az Alíz csodaországban. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én utáltam azt a kis szőke libát, viszont mondjuk a kalapost, a nyuszit és a szívkirálynőt (pacsi, sis’) nagyon is csíptem.

A többi karakterről, akik nem kidolgozottak és egyik kategóriába se tartoznak, nem is érdemes beszélni. A nagyon-nagyon amatőr írók szokták teljesen érthetetlenné tenni a főszereplőt, aki általában lány, azáltal, hogy nem dolgozzák ki megfelelően és ide-oda csaponganak. Ez eléggé vegyes érzést kelthet az olvasóban, ugyanis hol megkedveli, hol megutálja az adott egyént. Én még sosem gondoltam egy ilyen karakter után pozitívan arra a történetre, de ez is nyilván egyedi dolog.



A kezdő írók első segítsége, ha magukról mintázzák a történet résztvevőit, legalábbis a meghatározókat. Mivel mi olvasóként nem ismerjük őket, így nem számít elcsépeltnek ez a szisztéma sem. Az a lényeg ebben a helyzetben, hogy ne csak a pozitív, vagy olyan tulajdonságaidat implantáld belé, amire büszke vagy, hanem ugyanúgy azokat is, amiket esetleg kicsit szégyellsz, vagy nem mersz bevallani másoknak, de azért csinálod. (Például fürdés közben pisilsz, vagy szemrebbenés nélkül hazudsz, hogy megússz valamit.)

A palánták a következő lépcsőfok: nekik már van tapasztalatuk, de még nem forrt ki a stílusuk. Én ezt általában úgy írom le, hogy ők már realizálják és felismerik, hogy milyen egy igazán jó szereplő, és olyat akarnak alkotni. Se többet, se kevesebbet – épp ezért néha inkább „a sokkal kevesebb” jön ki belőle. A saját példámból tudom, hogy egy történetet, akár kis változtatással, többször is el lehet adni, ha van rá igény. Így ezt sem érzem helytelen dolognak. A fejlődés egy újabb része, nyilván egy kissé kellemetlen, hogy például az összes One Directionös blog hasonló sémákon alapszik. 


(Megjegyzés ide: néhány írótársam mérhetetlenül idegesítőnek találja ezt a fázist, ugyanis a legtöbb idáig eljutott palántának már megvan az írói öntudata, csak még a stílusuk nincs meg. Épp ezért ők kezelik legnehezebben a kritikákat, mert a szereplők és a történet is azt képviselik, amit el akarnak érni, és nehezményezik, hogyha valaki rámutat a hiányosságokra. Én ezt is teljesen megértem, én is mindig anyatigrisként óvom a kis történetemet, de higgyétek el, hogy a kritikák pont azért vannak, hogy valaki kívülről világítson rá nektek arra, hogy mire van még szükség ahhoz, hogy igazán jó történetet tudhassatok magatokénak. Mantrázzátok ezt, amikor legközelebb olyan megjegyzést kaptok a blogotokon, ami nem pozitív megjelölésű és gondolkodjatok el rajta, mert ez csak a ti javatokat szolgálja.)

Az utolsó lépcsőfok, mikor az embernek már elég tudása/hozzáértése van ahhoz, hogy igazán nagyot alkosson, csakhogy a történet nincs meg. Visszasírja azokat a régi időket, amikor ontotta magából a gondolatokat, mert most bármibe is fog bele, megakad. Természetesen a másik válfaj az, hogy megvan a jártassága benne ÉS képes írni egy regényt.
 Itt már csak kisebb csiszolgatások szükségesek, mert az író is képes belőni, hogy mégis mi az, ami még kell és az, ami már nem a történet szemszögéből. 


Igazság szerint napestig beszélhetnénk egy témában, de én összedarálva Tyra és a saját cikkemet, úgy érzem, hogy a karakterek témájáról is egy pretty konkrét irányt kaptatok ahhoz, hogy eldöntsétek, mit szeretnétek megjeleníteni a saját történetetekben és mit nem. 
Nyilván mindent saját magatokhoz és a szintetekhez kell igazítanotok, de van rá időtök, nem hajt a tatár.

 Remélem, tetszett ez a kissé új irányvonala az oldalnak, Tyra és én próbálunk minél tágabb tartományban működni. 

Köszönöm, hogy elolvastad!



C.


Utolsónak pedig egy kedvenc videóm John Greentől: 

(Iszonyatosan hadar, de hallhattok tőle egy nagyon érdekes tényt és verset is még anno gyerekkorából!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése