A rendhagyó esték folytatódnak, de már az én számból, ugyanis
idő előtt visszatértem! (Juhéé!) Nehéz lesz most összeszedni a gondolataimat
ezzel a témával kapcsolatban, de még nehezebb lett volna egy épkézláb kritikát
összehozni, úgyhogy lássunk is neki.
Tyra sokat mesélt már a tegnapi cikkben arról, hogy mégis
milyen klisés helyzetek vannak egy történetben. Az általa felvázolt szituációk
lehetnek sikamlósak, vagy egyszerűen az emberi ügyetlenségre alapozottak, de
abban megegyezhetünk, hogy akármennyire is klisés egy helyzet, meg lehet jól
írni. Én szeretem azt gondolni, hogy ritka már az, hogy a könyviparba teljesen
új dolgot hoznak be – ez furcsán hangzik, de így vélem. Nem vagyok biztos
benne, hogy tárgyaltam-e már ezt Veletek, de van egy általános elgondolásom
arról, hogyha kijön egy újfajta stílusú könyv, akkor az elkövetkezendő két
hónapban még négy olyan jön ki és a számuk csak hatványozódik.(Például: Twilight,
Szürke ötven árnyalata.) Kőhalmi Zoltánnak volt egy ilyen poénja még anno, hogy
a vámpíros könyvek úgy szaporodnak, hogyha éjjel a polcodra teszed a többi
ártalmatlan példány mellé, akkor reggelre megfertőzi a mellette lévőt, aztán az
a mellette lévőt, és így szépen sorba, mígnem az összes könyved ugyanolyan nem
lesz.
Ebből a frázisból levezetve én csak úgy teszek konkrétan
különbséget könyv és könyv között, hogy ki írta meg a legjobban az adott
klisét. A hasonló történeteknél úgy különböztetjük meg a jót és a jobbat, hogy
melyik karakterei jobbak. Vannak természetesen helyzetek, amikor elég maga a
körítés, és a főszereplő nem is fontos, de akkor annak igazán lenyűgözőnek kell
lennie. Itt könyvekről van szó tehát, nem blogokról és történetekről.
Ugyanis a nyomtatott példányok nagy része úgy teremtődik,
ahogy fentebb írtam: a trend után szépen sétálva felszedegetik az út mellől
azokat, akiknek a műve eladható. Szinte alig számít, hogy te milyen istenesen
tehetséges fiúcska, vagy lányka, vagy nénike, vagy bácsika vagy, amíg nincs a
művedben legalább egy olyan elem, ami az adott divatregénynek megfelelő, csak
nagyon indokolt esetben kaphatsz lehetőséget. Vegyük például John Greent. Én
csípem ezt az embert, néztem tőle videókat a youtbubin, és egy nagyon laza,
vicces és kedves férfinak néz ki, aki mellesleg jól is ír. Csakhogy, hogy
újdonságot is mondjak, vegyük elő a Csillagainkban a hibát. (Aki nem ismerné
ezt a művet, guglizzon gyorsan utána, ugyanis 2014-ben másról sem lehet
hallani, mint erről.) Nos, valljuk be, az alapötlet klisés. Van két fiatal,
akik akkor tapasztalják meg a szerelmet, mielőtt meghalnának. Ennyi. Mégis, mi
teszi ezt a történetet felejthetetlenné egy érzékenylelkű embertársunk számára?
Bizony, a főszereplők.
(Ezzel szemben hozzá kell tennem, hogy a blogok/történetekben
az író a trenddel szemben haladva is érhet el sikereket. Én elég sokszor érzem
azt, amikor olvasok egy könyvet, hogy: „úristen… már megint ez? És vele
történik? Most komolyan?! Bárcsak lenne valami kissé különlegesebb!” Személy
szerint például blogban sosem olvasnám el azt, amit könyvben igen. Nem tudom
miért, egyszerűen csak így van.)
És el is érkeztünk a mai témánkhoz, avagy minden, amit tudnod
kell a karakterekről. Tyra tegnap írta, hogy a rossz fiú – jó kislány klisét ne
írjátok újra, ha új történetet terveztek. Nos, be kell vallanom, én imádom a
rosszfiúkat. Dögösek, lazák, nem izgulnak a számlák miatt, csak kapva kapnak az
adott alkalmon, hogy még egy kicsit éljenek és nekem ez bejön. Totálisan. Nyilván ez teljesen egyedi, és mindenkinek
megvan a maga kis kriptonitja, amit bárhol, bármikor, úgyhogy ezt is bele kell
kalkulálni, amikor ír az ember. Én őszintén szólva százszor újraolvasnék egy
ilyen sztorit, ha kaphatnék hozzá olyan szereplőket, amiket Mr. Green alkotott
a CsAH-ban.
A karaktereknek szerintem nem céljuk a mérhetetlen egyediség,
ahogy a tökéletesség sem – ahogy ezt már kifejtették tegnap nektek. Igazság
szerint, hogy jó karaktert hozz létre, két dolgot tehetsz:
1 . Legyen
minél emberibb!
Itt nem arra gondolok, hogy indokolatlanul
tömd tele hibákkal, vagy, hogy legyen tökéletes, de mellette kis szépséghiba –
vagy épp fordítva. A lényeg az aranyközépút. Neked is megvannak a magad jó és
rossz tulajdonságai, és ezt ki lehet használni a regényekben is. Például a
Szépség és a szörnyetegben a királyfi. Tökéletes emberi tényező: önző, nehéz
felfogású, kapzsi, de nem gonosz lélek.
2 . Legyen
minél kicsavartabb!
Ezt most nem kell szó szerint érteni. Arra akarok utalni, hogyha az egyik út nem jön be, akkor van a másik. Ugyanis egy könyvben nem mindig a legemberibb karakter a legnépszerűbb, hanem mondjuk a legbolondosabb, vagy épp az, akin nem tudnak kiigazodni. Kell az egyensúly, vagy ha másnak nem is, a történet továbbviteléhez elengedhetetlen. Például az Alíz csodaországban. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én utáltam azt a kis szőke libát, viszont mondjuk a kalapost, a nyuszit és a szívkirálynőt (pacsi, sis’) nagyon is csíptem.
Ezt most nem kell szó szerint érteni. Arra akarok utalni, hogyha az egyik út nem jön be, akkor van a másik. Ugyanis egy könyvben nem mindig a legemberibb karakter a legnépszerűbb, hanem mondjuk a legbolondosabb, vagy épp az, akin nem tudnak kiigazodni. Kell az egyensúly, vagy ha másnak nem is, a történet továbbviteléhez elengedhetetlen. Például az Alíz csodaországban. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én utáltam azt a kis szőke libát, viszont mondjuk a kalapost, a nyuszit és a szívkirálynőt (pacsi, sis’) nagyon is csíptem.
A többi karakterről, akik nem kidolgozottak és egyik
kategóriába se tartoznak, nem is érdemes beszélni. A nagyon-nagyon amatőr írók
szokták teljesen érthetetlenné tenni a főszereplőt, aki általában lány,
azáltal, hogy nem dolgozzák ki megfelelően és ide-oda csaponganak. Ez eléggé
vegyes érzést kelthet az olvasóban, ugyanis hol megkedveli, hol megutálja az
adott egyént. Én még sosem gondoltam egy ilyen karakter után pozitívan arra a
történetre, de ez is nyilván egyedi dolog.
A kezdő írók első segítsége, ha magukról mintázzák a történet
résztvevőit, legalábbis a meghatározókat. Mivel mi olvasóként nem ismerjük őket,
így nem számít elcsépeltnek ez a szisztéma sem. Az a lényeg ebben a helyzetben,
hogy ne csak a pozitív, vagy olyan tulajdonságaidat implantáld belé, amire
büszke vagy, hanem ugyanúgy azokat is, amiket esetleg kicsit szégyellsz, vagy
nem mersz bevallani másoknak, de azért csinálod. (Például fürdés közben
pisilsz, vagy szemrebbenés nélkül hazudsz, hogy megússz valamit.)
A palánták a következő lépcsőfok: nekik már van
tapasztalatuk, de még nem forrt ki a stílusuk. Én ezt általában úgy írom le,
hogy ők már realizálják és felismerik, hogy milyen egy igazán jó szereplő, és
olyat akarnak alkotni. Se többet, se kevesebbet – épp ezért néha inkább „a sokkal
kevesebb” jön ki belőle. A saját példámból tudom, hogy egy történetet, akár kis
változtatással, többször is el lehet adni, ha van rá igény. Így ezt sem érzem
helytelen dolognak. A fejlődés egy újabb része, nyilván egy kissé kellemetlen,
hogy például az összes One Directionös blog hasonló sémákon alapszik.
(Megjegyzés ide: néhány írótársam mérhetetlenül idegesítőnek találja ezt a fázist, ugyanis a legtöbb idáig eljutott palántának már megvan az írói öntudata, csak még a stílusuk nincs meg. Épp ezért ők kezelik legnehezebben a kritikákat, mert a szereplők és a történet is azt képviselik, amit el akarnak érni, és nehezményezik, hogyha valaki rámutat a hiányosságokra. Én ezt is teljesen megértem, én is mindig anyatigrisként óvom a kis történetemet, de higgyétek el, hogy a kritikák pont azért vannak, hogy valaki kívülről világítson rá nektek arra, hogy mire van még szükség ahhoz, hogy igazán jó történetet tudhassatok magatokénak. Mantrázzátok ezt, amikor legközelebb olyan megjegyzést kaptok a blogotokon, ami nem pozitív megjelölésű és gondolkodjatok el rajta, mert ez csak a ti javatokat szolgálja.)
Az utolsó lépcsőfok, mikor az embernek már elég
tudása/hozzáértése van ahhoz, hogy igazán nagyot alkosson, csakhogy a történet
nincs meg. Visszasírja azokat a régi időket, amikor ontotta magából a
gondolatokat, mert most bármibe is fog bele, megakad. Természetesen a másik
válfaj az, hogy megvan a jártassága benne ÉS képes írni egy regényt.
Itt már csak kisebb csiszolgatások szükségesek, mert az író is képes belőni, hogy mégis mi az, ami még kell és az, ami már nem a történet szemszögéből.
Itt már csak kisebb csiszolgatások szükségesek, mert az író is képes belőni, hogy mégis mi az, ami még kell és az, ami már nem a történet szemszögéből.
Igazság szerint napestig beszélhetnénk egy témában, de én
összedarálva Tyra és a saját cikkemet, úgy érzem, hogy a karakterek témájáról is egy pretty konkrét irányt kaptatok ahhoz, hogy eldöntsétek, mit szeretnétek
megjeleníteni a saját történetetekben és mit nem.
Nyilván mindent saját magatokhoz és a szintetekhez kell igazítanotok, de van rá időtök, nem hajt a tatár.
Remélem, tetszett ez a kissé új irányvonala az oldalnak, Tyra és én próbálunk minél tágabb tartományban működni.
Remélem, tetszett ez a kissé új irányvonala az oldalnak, Tyra és én próbálunk minél tágabb tartományban működni.
Köszönöm, hogy elolvastad!
C.
Utolsónak pedig egy kedvenc videóm John Greentől:
(Iszonyatosan hadar, de hallhattok tőle egy nagyon érdekes tényt és verset is még anno gyerekkorából!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése