Írói válság á lá Tyra W.

Ismét a hivatalosan is a nem hivatalos kis üstökös, avagy Tyra W. jelentkezik, hogy C.-t boldoggá tegye, még akkor is, ha ennek a bizonyos kis üstökösnek amúgy épp a bőröndjét kellene pakolnia. Na, mindegy. Sose tudtam C.-nek nemet mondani. Ez az én keresztem, hát cipelem. S ha már úgy esett, hogy jól esett, megittuk az összeset, hogy akkor erről a témáról írok, melyet - biztos vagyok benne, hogy jó páran közületek -, drága Írók és Írónők, átéltetek már. 

Mindenhol válság van, hát nem felháborító? Csakhogy ehhez a bizonyos írói válsághoz semmi köze a pénzhez, a gazdasághoz, és egyéb ezekhez hasonló baromságokhoz. Akkor hát mi az, hogy „írói válság”? Válságban van az író. Aha, mindent értek. 

De kezdjük is az elején. Szerintem közületek alig találni olyat, aki ne szenvedett volna már ettől a fent említett „kórtól”, melyre, lássuk be, nincs orvosság – legalább is még. Csak jól bevált kúrák, tapasztalatok és megannyi türelem, hogy túléljünk egy-egy ilyen időszakot. 

Az írói válság mindenkinek másként hat, más hosszúságú, ráadásul minden egyes író másként is éli meg. Ki jobban, ki kevésbé. Egy viszont ugyanaz: a kiváltó okok. Idő-, ihlet-, kedv-, és ötlethiány az a négy dolog, amik a legalapvetőbb faktorok. És még sok egyéb tényezők ezek mellett, melyek sajnos ahhoz a komor, sivár helyre terelnek, ahonnan elég nehéz kijutni. Ám a jó hír az, hogyha ez sikerül, utána még jobb leszel. Ezt garantálom. Hiszen mivel egy adott ideig nem írsz, a gondolatok felhalmozódnak benned, és csak gyűlnek és gyűlnek, míg ki nem törnek belőled és akkor nincs megállás. 

Az írói válságra nem lehet felkészülni. Legalább is, szerintem. Egyszerűen csak úgy érzed, kész, nem vagy képes tovább írni. Lehet az amiatt, mert elfogyott az a muníció, melynek hála először belefogtál az írásba, vagy csalódtál valamiben, esetleg egy olyan külső behatás ért Téged a magánéletedben, ami egyszerűen képtelenné tett, hogy folytasd a munkát. Még ha szereted is az írást, és ez életed középpontja, akkor is gondolhatod azt, hogy most nem megy. Gondolhatod, csak hinni ne hidd el. 

Ha eddig tudtad csinálni, akkor ezután is tudni fogod. A hajlam, az ösztön, a tehetség az mindig is benned lesz, és a fejedben lévő dolgok (és nem, nem azokra a bizonyos hangokra célzok) csak arra várnak, hogy végre használatba kerüljenek. Még pedig Teáltalad. 

Igazából nem szeretnék több szót ejteni arról, hogy milyen az írói válság ésatöbbi, mivel tényleg mindenkinek eléggé másként alakul ki, ráadásul ismerős is lehet ez már Számotokra – még ha nem is tapasztalatból tájékozódtatok erről a „kórról”, de hallásból, azokból a félelmetes kis történetekből, amikkel esténként a kisgyerekeket riogatják a nagyok, már tudhatjátok, milyen is ez. Nagyjából. 

Tulajdonképpen nem más ez, mint az írók kapuzárási reakciójuk – én ehhez tudnám hasonlítani. Kicsit a(z alaptalan) kétségbeesés, a (jogos, bár hasztalan) félelem és nem mellesleg a túlzott (ámde nagyon is gyakori) megfelelési vágy az, ami tönkre teheti az író kreativitását, stílusát, magát a lényét, írói mivoltát. 

Eddigi megfigyeléseim alapján, az én írói ismerőseim legtöbbje azért sokkalt be egy regény kellős közepén – és pánikolt be, hogy kiveszett belőle az írói véna -, mert nem érezte magáénak a saját történetét. És tudjátok, miért? Mert elsősorban nem azt nézte, mi az, ami a fejében kialakult, hanem azt, hogy mi a kereslet, és jóformán belepasszírozta magát egy olyan műfajba, ami annyira volt idegen számára, mint számomra az empátia fogalma. Szóval, eléggé. 

Tényleg nem hiába van az a klisé (csakhogy haszno-sítsam is az előző cikkemet), hogy elsősorban magadnak írj. Hidd el, úgy sokkal jobban élvezed az írást, mely aztán kamatozni is fog, mert ezáltal a kezeid közül kiadott munkák is jobbak lesznek. Melyet pedig az olvasók, meglásd, értékelni fognak.

J. R. Ward mondta azt, akinek pedig Suzanne Brockmann tanácsolta, hogy: „Tégy meg minden tőled telhetőt azon a szinten, ahol éppen vagy.” Kérem szépen, és valóban ez a lényeg. Ha nem stresszelsz rá az adott írásodra, ha nem vágsz bele abba a bizonyos nagyobb fába, akkor lényegesen lecsökkented annak az esélyét, hogy elkapd azt az ominózus, hülye „kórt”.

Na és akkor jöjjenek a jó tanácsok, hogy hogyan lépjünk túl egy írói válságon. Hát, hogyan? 

Nos, ami azt illeti, sehogyan.

Jó, ez így elég szűkszavú, de ezt bővebben is kifejtem. Arra akarok kilyukadni, hogy az soha nem vezet semmi jóra, ha valamit erőltetünk. Persze, ismét csak jövök azzal, hogy mindenki másképp működik, mert szintén ismerek olyat, akinek pont az erőszakoskodás segít azon, hogy kikerüljön ebből az „állapotból”, de én azt vallom, hogy ez nem a legjobb megoldás a lehetőségek közül. Fia erőltetünk valamit, az akkor nem lesz természetes. Tönkre teszi a történetet, ami se az írónak, se az alkotásnak, de még az olvasónak sem lesz jó, nem igaz?

Nem azt mondom, hogy a buzdítás elronthat mindent, mert egy kellő mennyiségű támogatás és biztatás mindig is balzsam szegény bizonytalan, elvont kis lelkünknek. Viszont nem az van, hogy erőszakkal soha nem lehet megoldani semmit? Akkor miért ne lehetne ugyanez az elv is igaz az írásra. 

A legjobb gyógyír pedig nem más, mint az idő. Hagyjuk, hogy ez az egész lefolyjon a maga tempójában, még ha a várakozás nem is az erősségünk. Minden ilyenkor olyan törékeny, és szerintem senki se szívesen utálja meg azért az írást, mert a kényszer összetörte az illúzióinkat. Most vegyünk egy példát: vannak a kötelező olvasmányok. Még ha jó is egy-egy szépirodalmi mű, hát nem elvből utálod, mert kötelező?! 

S mi van, ha nincs ihlet? 

Nos, mikor az a nagybetűs Ihlet fogja magát, összepakol és elpucol tőlünk a francba, akkor vegyünk egy mély levegőt. És azonnal emeljük fel a seggünket fenekünket a gép elől és tűnés ki a szabadba, a civilizáció közé, az EMBEREK közé! 

A négy fal nem éppen jó helyszín arra, hogy új dolgok mozgolódjanak meg benned, ahogy arra is hiába vársz, hogy majd a porcicák háborúja elég ihletet adnak egy íráshoz is. (Kivéve, persze, ha a mű a porcicák háborújáról szól.) 

A Téged ért benyomások, ingerek, ismeretek, impulzusok és élmények azok, amik segítenek növelni és tágabbá tenni képzeleted tárházát - meg, ugye, a könyveknek az olvasás is. 

Ki tudja? Lehet épp akkor jön a nagy ötlet, mikor a fagylaltárussal beszélgetsz, hogy milyen lehetetlenül meleg van. 

Ismerkedj! Az új emberek akár a leendő karaktereid körvonalat kreálják meg. Vagy elég egy érdekes megnyilvánulás valakitől, és tudod, már meg is van a főszereplőd stílusa.

Sokaknak viszont meg az tesz jót, ha a zenét hallgatnak, miközben azoknak a szövegét lesik. Vagy az inspiráló képek nézegetése valóban meginspirálhatnak bárkit. (Akkor pedig We❤It és Tumblr rulez.)

Tulajdonképpen mindannyian másképpen működünk, és ezt tényleg nem győzöm hangsúlyozni. Tehát a fentebb írott soraim nem kőbevésettek, nem igazak egyaránt mindenkire, én is csupán a saját tapasztalataimat és meglátásaimat/megfigyeléseimet igyekszem leadóztatni eme cikk keretében, bízva benne, hogy valakinek talán segíthetek kicsit. 

S hogy egy iciripicirit személyesebbé tegyem a cikket, elmondom, hogy jó magam is éltem már át írói válságot. És tudjátok, mi adta meg az utolsó, végső lökést (miután volt más okozó is akkor az életemben), hogy megrekedjek? 

Nos, csupán egy kilenc oldalas fejezetnek az eltűnése. Ennyi. Tényleg: nekem elég volt ennyi is. Mentségemre legyen szólva, hogy az volt A fejezet - nagybetűvel és hangsúlyozva -, és egyszerűen csak kitörlődött (még egyszer kössz, Blogger). És bizony, egy évig teljes némaság követte ezt az esetet. Jó, időközönként néha bele-belekezdtem egy-egy ötletembe, de azok mind egy szálig ki is purcantak pár fejezet után. Aztán csak idén áprilisban voltam arra képes, hogy ismét kezeim közé vegyem azt a kopott kis klaviatúrát, amit most is itt püfölök, hátha valaki képes értelmezni kusza gondolataimat és tudja is majd hasznosítani azokat. Inkább utóbb, mint előbb. 

Jó múzsát és sok ihletet! 

Tyra W.