Ötödik kritika - A pad, Mayer Emma Laura

Mára már tényleg egy kevésbé szuicid novellát választottam Nektek. Emma még akkor jelentkezett nálam A paddal, mikor még alig-alig volt néhány név a táncrendemben, úgyhogy hálás vagyok a bizalmáért. A műve címéből sejthetjük, hogy ez egy mély tanulságot tartalmazó történet lesz. (Az ilyesmi címek magukban hordják ezt, például Ivanhoe, Hamlet, etc.etc.)

Az alapötlet egyszerű: van egy saját tudattal élő pad, aki békésen tengeti napjait, mígnem egy nap találkozik egy síró lánnyal, akiben megtalálja a tisztaszívűséget. Beszélgetnek és a pad elmeséli, hogy a gazdája sosem látogatja, a lány pedig nagy tettre szánja el magát… Na, eddig mesélem el nektek. Tessék elolvasni, ha kíváncsiak vagytok a végére. ;)

A történetben felfedeztem egy kis Carlo Collodi vonalat is (Pinokkió kalandjai), de ettől függetlenül a sztori bázisa kellemes és kedves. A tanulságon nagyon sokat gondolkodtam, mert több is kiragadható a történetből. Beszélhetünk egyszerűbb konklúziókról a műben, mint a „Ne rongálj!”, majd jöhetnek a kissé emelkedettebb gondolatok, mint a „Ne ítélkezz!”, vagy mint a „Ne élj a múltban!”. De szerintem a történet lényege az, hogy mindennek van egy másik oldala és nem szabad megelégedned a saját véleményeddel.  Ugyanis ahhoz, hogy ténylegesen lásd az egész „dolgot”, minden információra szükséged lehet, amit csak össze tudsz szedni. Ez pedig megjelenik a műben, méghozzá kétszer. Egymás után. (Ez olyan szájbarágós ízt adott neki.)

Emellett, persze, más és kisebb konzekvenciák is megjelennek: a szerelem sok sebet begyógyít; ne legyél szkeptikus; bízz a társaidban; semmi sem tart örökké, etc.etc. Kicsit soknak éreztem elsőre, hogy ennyi tanulságlábon áll a történet, de aztán rájöttem, hogy talán ez egy tudatalatti cél volt. Mert hát valljuk be, az élet túl egyszerű lenne akkor, ha mindenre csak egy szabályt tudnánk mondani, nem pedig regulák komplex rendszerét. Kicsit már nem is lenne valóságszagú… Nemde?

A lány karaktere, sem a padé, de még a gazdáé sem volt túl fontos a történetben. A lányról, akinek a nevét sem sejtjük, csak annyit tudunk, hogy tisztább teremtés, mint a többi ember, akivel a pad valaha találkozott – ez az információmorzsa is csak azért kellett, hogy az alaptörténet elindulhasson. Ennyivel én a részemről meg is elégedtem, mert ezek a tanulságok, amik megjelennek, nem személyfüggők, így tényleg nincs értelme tovább ragozni.

A történetben láttam néhány helyesírási hibát, és magával a fogalmazásmóddal sem voltam teljesen megelégedve. Számomra nem csak a történet maga, hanem annak a vezetése is nagyon fontos és ezzel szerintem általánosságban így van az ember. (Még az írónépség is. Sőt, talán ők kifejezetten erre éleződnek rá, ahogy észrevettem.) Ennél a történetnél pedig pont itt rezgett a léc a szememben.  Ez egy 2010-ben írt történet, gondolom, még kezdő korszakbeli alkotás volt. Ha esetleg Emma kedvet kap rá, szívesen elolvasnám újra a történetet úgy, hogy mostani tudásával és tapasztalatával írja meg.

Ettől függetlenül szerintem ez egy szerethető mese, nekem legalábbis olyan Walt Disney érzésem volt, ahogy olvastam. (Szirmai Gergely mondta egyszer az egyik Hollywood Hírügynökség műsorában, hogy a WD mesékben kötelező egy szülőnek meghalni, és bevallom, egy kicsit röhögtem, amikor itt is volt egy ilyen szál.) Ajánlom azoknak, akik kedvelik a boldog, lezárt végeket és azoknak, akik szeretnek még elmerülni a tanulságokban.

Köszönöm, Emma, hogy eljuttattad hozzám a novelládat! Ha kedvet találsz az újraíráshoz, akkor nyugodtan keress meg, mert tényleg érdekesnek találnám.

Köszönöm, hogy elolvastad!

C.

Face to face #2

Sziasztok!

Közeledve az újabb kerek látogatószámhoz, gondoltam, hogy írok Nektek még egy Face to face-t. Őszintén szólva elég ijesztő, hogy már majdnem hatszázan jártatok itt. Bár én meg vagyok bizonyosodva arról, hogy ebből a számból négyszázszor én jártam az oldalon, hogy minden rendben van-e, és Tyra is pironkodva bevallott vagy száz alkalmat, de úgy gondolom, hogy akármennyien is vagytok itt/ akármennyit is olvastok el abból, amit írok, örülök annak, hogy rákattintotok a blogra és esélyt adtok a dolognak.

Remélem, hogy a stílussal is nagyjából ki vagytok békülve, bár hajlamos vagyok kissé többet beszélni arról, ami eszembe jut a történet kapcsán, mint magáról a sztoriról. Ez az én keresztem.:)

A további elképzelés szerint a többi novellát és regényt is a legjobb tudásom szerint fogom kritizálni Nektek, és mindhez tervezek további zenéket, képeket megosztani Veletek. Eddig még nem jeleztetek vissza negatívan az oldalról, de mint kritikus, tudom, hogy nem lehet minden ennyire rózsaszín, úgyhogy bármi gondolatotok, hozzáfűznivalótok van az oldalhoz, én várom az e-mailomra és akár ide a Cboxba is. Nem kell visszafogni magatokat, bírom a nyomást. ;)

Köszönöm, hogy ennyien voltatok itt!

Jó múzsát!

C.

Negyedik kritika - Egy Novella Bia tollából

Újonnan úgy döntöttem, hogy valami vidámat hozok el Nektek az előző két nap (nem számolom a kihagyott tegnapot) szomorúbb hangulatú beszélgetéséért és történetéért. Ezért most újra egy novellát választottam. Természetesen ez sem vidám… Nem tudom, mi van mostanában velem, egyszerűen ragadnak rám a szomorú történetek. (Vagy csak a novellák mostanában olyan szomorúak? Hol vannak a vidám társaik?)

Bia írása a Novella címet viseli magán. Az elején feljegyeztem magamban, hogy biztos lesz majd ennek valami vonzata a történetben, vissza fog ide vezetni valami, etc. etc. Szóval csak beindult az agyam, keresve a rejtélyeket… Ott is, ahol nincsenek. Egy kicsit zavaró dolog ez, mert egy jó cím általában megadja az alap hangulatot a műhöz. Például a Trónok harcában a Varjak lakomája, vagy Stephen King Tortúra című műve, de mondhatnám Kiera Cass Párválasztóját is. Egyszerűen egy jó elnevezés egy jó képet fest le a történetről, mielőtt még azt elkezdenénk. Magam részéről imádom az olyan címeket, ami majd egyszer visszaüt a történetben, és mikor odajutok, hálásan felkiálthatok, hogy: „Áhá! Szóval ezért!”.  Persze, a címnélküliség is beszélhet az adott műről, én nem állítom az ellenkezőjét. Csak számomra ez egy fontos aspektusa az irományoknak mind elkészítés közben, mind pedig olvasásnál, így kissé sajnáltam, hogy ez itt elmaradt – még ha direkt is volt, mert ide valahogy nem éreztem helyénvalónak.

A történet maga meglehetősen egyszerű: egy felhőkarcoló tetején ülő, összetört szívű lányról szól, aki nem bírja tovább az életet/magányt, így leveti magát. Ami különlegessé teszi ezt a művet, az a megíráson kívül a novellában megjelent zeneiség, ami engem nagyon megfogott. Ugyanis a lány énekel, miközben ugrik, egészen addig, míg meghal – logikus, hogy nem tovább, de azért ez szerintem kifejező. A zene, vagyis az ő éneke itt megváltásként jelenik meg a többi, problémával még együtt élő ember számára. A szellem néma énekével záródik maga a novella is, a lányon keresztül bemutatva azt, hogy a sérült lélek fájdalma sosem szűnik meg, és ez is egy nagyon szép gondolat. Ha túlteszed magad rajta, vagy ha nem, egy elvesztett szerelem mindig ott marad a lelked legmélyebb bugyrában.

Visszatérve tényleg örültem az éneknek, ugyanis szerintem a való életünkben, legalábbis legtöbbünkében, a zene valamiféle kapaszkodót jelent. Személy szerint én, azon kívül, hogy mindig muzsikát hallgatok, akkor is ezt teszem, mikor nagyon magam alatt vagyok, vagy épp ilyenről olvasok. Az előző történetnél is belinkeltem a zenét, ami folyamatosan ment nálam és most is ezt teszem, szintén az Avenged Sevenfoldtól – bocsi attól, akinek ez nem a stílusa, de én imádom a banda líraiságát és stílusát. A baráti társaságomban is megjelenik ez a szokás, bár más-más zenei stílusban, de sikerült olyan embereket magam köré gyűjtenem, akik szintén ezt teszik a különböző hangulatukban/ életérzésükben. Természetesen ez a kapaszkodó megjelenhet másban is: festészet, rajzolás, netalántán az írás, futás, a zenélés maga, de az is, hogyha kifekszel a fűbe és csak nézed az eget.

A másik nekem tetsző dolog a már említett megfogalmazás. Nagyon lírai, ahogy Daremónál, itt is csak versszakokba kellene szedni ahhoz, hogy versnek mondjuk. Tényleg nagyon szép kifejezéseket használ mind a dalra, mind a szövegben megjelenő emberekre. Csakhogy idézzek is egy kicsit azoknak, akik még nem olvasták: „Reményt adva ezzel mindazoknak, akik még féltek. Akik nem voltak magukban biztosak. Akik sírtak, fagyoskodtak az útszélén. A koldusnak, aki a kenyeret sem tudta már megvenni, és a gazdag embereknek, akik ezeken nem segítettek. Búvóhelyet adott az utcagyerekeknek, a vérbe fagyott, elütött, kirekesztett állatoknak. Ezzel szerette volna magát belopni a nyitott szívekbe. Aki elment alatta, hihette, hogy esik az eső, úgy záporoztak a könnyei, megerősítve hangja gyönyörű varázsát.” Tényleg szép, nemde?

 A néhány helyesírási hibán kívül (a címet nem érintve) engem még zavart, hogy a novella nem fejtette ki, hogy a lány mégis miért most döntött az öngyilkosság mellett. Azt írja, hogy már két éve nem lehetnek együtt a szerelmével. Két év meglehetősen hosszú idő, és egyszerűen nem értem, miért nem akkor tette ezt, mikor még valóban friss a sérülés. A kíváncsiságomnak még hiányzó dolog pedig, hogy a novellában nem fejti ki, hogy végül is mi történt a fiúval. Meghalt? Elhagyta és mást választott? Vagy maga a lány vetett véget a kapcsolatuknak? 

A végén megjelenő sötét alakot vélhettük a Halál megjelenésének, de akár a lány szerelmének is, vagy lehet csak egy ember a tömegből. Érdekes, hogy míg a fiú történetének a hiánya zavart, ez a rész tetszett.

A novella érezhetően lassan indul, az írónak idő kellett, hogy rátaláljon a megfelelő hangulatelemekre és stílusra, de ez a legtöbbeknél, ha nem mindenkinél így van. Amikor pedig a legjobban belejött az írásba, gyorsan elvágta a szálat. Ez a tragikus csattanó is egyedi, nekem nagyon bejött.

Biának egy Ejha jár a műért, megérte elolvasni, és köszönöm, hogy eljuttattad hozzám!

Köszönöm, hogy elolvastad a kritikát! Ha valami megjegyzésetek lenne, nyugodt szívvel használjátok a Cboxot, vagy írjatok nekem a critiqueen@gmail.hu -ra!

C.

Újonnan itt az említett zene:

Harmadik kritika - Vérvörös illatok

A tegnapi kemény hangulatú Face to face után úgy döntöttem, hogy egy könnyed novellával tartozom nektek. Úgyhogy végül a rengeteg jelentkező közül (uram isten, köszönöm a bizalmatokat!), Daremo Vérvörös illatok című művét hoztam el nektek. Nos, nekem is hattttttttalmas meglepetést okozott – igen, ennyi t-vel.

Őszintén szólva két típusa készült el ennek a kritikának. Az első verzióban leírom a történést, próbálok nem átugrálni a részeken, de ebbe az ezer szóba Daremónak sikerült milliónyi érzést és apró, de fontos mozzanatot beleültetnie, hogy akármennyit írtam is róla (körülbelül két oldal után is csak a harmadik bekezdésnél jártam), hiányosnak éreztem, úgyhogy úgy döntöttem a második verzióban, hogy nem a történésre, hanem a lelki dolgokra próbálok koncentrálni. Nem szeretek találgatni arról, hogy „vajon mit gondolt a költő”, mert azt ő tudja leginkább. Én ezeknél a műveknél mindig azt figyelem, hogy rám mint olvasóra hogyan hat és abból kiindulva csinálok egy ilyen „szerintem mi történik”- dolgot. Ugyanis csak ez számít, hogy bennünk mit vált ki, mert jómagam nem fogok egy művet azért szépnek tartani, mert: jaj, de hihetetlen, mit váltott ki magából a költőből! Ejha! Tudom, hogy talán ez nem a megszokott látásmódja az elemzésnek, de én ezt érzem legtisztábbnak és legolvasóközpontúbbnak.  

Az előző műnél és Attila blogjánál nem szóltam előre, hogy olvassátok el a művet, mert a történésből nem árultam el annyit, hogy az zavaró lett volna, ha csak tervezed olvasni, vagy akkor, ha nem tetted meg, de ennél a műnél kifejezetten megkérek mindenkit, hogy előtte olvassa el. Én őszintén szólva vagy hússzor elolvastam, míg mindent tökéletesen átértékeltem magamban róla, de higgyétek el, megéri. Ma először linkelek nektek zenét a műhöz az egyik kedvenc bandámtól, az Avenged Sevenfoldtól(lap alján). Nem tökéletes letükrözése a szövege a novellának, de én folyamatosan ezt hallgattam, miközben olvastam az írást és a kritika alatt is, mert a hangzása, az énekes hangja valahogy klappolt a fejemben hozzá.

Nagyon tetszett a műben, hogy szinesztéziával kezd. Imádom ezt az irodalomba is átvett eszközt. Egyszerűen odáig vagyok érte, hogy két vagy több, teljesen elkülönülő érzéket egy kifejezésben, szóösszetételben megalkot. Letisztult és művészi. Őszintén bevallom, hogy én ilyenkor behallucinálom azt a szagot, hangot, íz élményt, amit ad. Ismételgettem egy ideig azt, hogy vérvörös illatok, vérvörös illatok, vérvörös illatok… és aztán tényleg valami bódító, nehéz és tömény illatot éreztem magam körül és valami csodálatos volt. Rengetegen használják ezt, nem is ok nélkül (itthoniak közül Tóth Árpád Körúti hajnala ismerősen csenghet a korosztálynak, vagy esetleg József Attila néhány művében is találunk rá példát). Egyszerűen ad egy kis játékosságot a műnek – akármennyire is komoly az, mint például ez a novella.

 Örültem a mitológiai tényezőnek is. A révész megszokott kép, mikor a holtat az élők közül az alvilágba vitetjük át a történetben (például Dante Isteni színjátékában, de a Halottak könyvében is megjelenik). A tehetős görögöknél szokás volt a révész fizetségeként egy érmét az elhunyt szájába vagy kezébe adni, reméljük, hogy ez nem maradt el szegény áldozatunknál sem.

Sok érzés átrohant rajtam, miközben olvastam, és gondolom rajtatok is – így a novella el is érte a célját. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy a mű körülbelül ezerszavas történetét rögvest a halál utáni pillanatok teszik ki. A főszereplő leírása is meglepő, elrévedhetünk, hogy vajon a bűnös lélek leírásaként értelmezhető-e vagy inkább egy öreg, megfáradt ember képe.

A szomorúság alapérzésként befészkelte magát a bőröm alá, ugyanis az áldozatunk meglelt abban a hátborzongató környezetben valami szépet, és a legváratlanabb helyen talált rá: önmagában. Megrendítő, nemde? A halálunk után „ráébredni” arra, hogy milyen szépség rejtőzik bennünk, amit talán eddig nem is fedeztünk fel (vagy mégis?). 

Aztán, ahogy olvastam és olvastam tovább, ahogy a virágokat dobja a vérfolyamba minden evezés után, valahogy úgy gondoltam inkább, hogy a belőle kivesző utolsó emberséget/életigénylést veti ki magából a virágok által.

 Így minél közelebb kerül a konkrét alvilághoz, ahová jutott – érdekes, hogy meg sem fogalmazódott a menny gondolata, kíváncsi lennék egy spin-offra egy olyan ellentétnovellával is -, annál kevesebb marad neki ebből a szépségből. A tájjal együtt egyre sivárabbá válik ő maga is. És ez valószínűleg a valóságban is így van. Gondoljatok csak bele! Minél közelebb kerülünk emberként a halálhoz, annál kevesebb „én” marad meg bennünk: sem a testünk, sem az elménk nem olyan, mint fénykorunkban.  Ez persze nem minden halálra igaz, sok embert épp az életereje teljében ragad el.

Mindenesetre ez a novella megdöbbentően érzékletes, annyi apró leírás van benne, amennyit lehetetlenség volna felsorolni. Néha ezért kissé össze is zavar. A helyesírással én nem láttam problémát, a főszereplőnek pedig itt igazán nincs személyisége, amit elemezni lehetne, vagy legalábbis nem ez van központi helyen.

Igazság szerint ez egy eléggé egyedi kritika, a maga módján nem is az, csak évődés a történteken és a rege érzelmi hátterén. De talán nem is szükséges ezt agyonvesézni, egyszerűen csak érezzétek át, szívjátok be magatokba a mű által kicsepegtetett életigazságot, forgassátok át magatokban és raktározzátok el. Nekem iszonyatosan tetszett ez a novella, talán életemben nem olvastam még ilyen jót ebben a témában.

Egy újabb Hűha után gratulálok Daremónak, ugyanis úgy döntöttem, hogy őt is felteszem a Dicsőségfal listájára. Talán úgy gondoljátok, hogy kissé túl gyakori ez a dolog rögvest a site életének elején, de én meg úgy gondolom, hogy a maga műfajában mind Háttek novellája, mind ez a történet egyedülálló és megérdemli, hogy előkelő helyet kapjon.

Ha valamelyikőtöknek nem tetszett ez az elemzés, ne legyen többet, akkor írjatok ide a chatboxba – most realizáltam magamban, hogy az oldalamon van ilyen és talán könnyebben ráveszitek magatok, mint egy e-mailre -, vagy akár írhatok nekem üzenetet a critiqueen@gmail.hu –ra!

Köszönöm, hogy elolvastad!

C.

Itt az ígért zene: 

Face to face #1.

Sziasztok!

Néhány napja, miközben rendületlenül folytattam az oldal megosztási hadműveletét, egy kedves hölgy (nevezzük M-nek), szóval M megkérdezte tőlem egy közvetlen levélben, ahogy ő fogalmazott "élve az egészséges bizalmatlanság jogával", hogy: milyen háttértudásom/ képességem/ műveltségem/ szakértelmem vagy bármi egyebem van, ami alapján békés nyugalommal hagyatkozhatnátok a kritikámra? Még hozzátette, hogy: miért választanátok engem egy közeli barát helyett?

Nos, ez a kérdés engem is elgondolkodtatott. Nyilvánvalóan idegenek vagyunk egymásnak, az egyetlen, ami közös, hogy ugyanabban az irodalmi körben mozgunk. Ez a maga nevében egy pretty kegyetlen világ. Az írók és alapjáraton a művészek mindig inkább a saját, belső gondolatkörükkel foglalkoznak, a saját munkájukkal; ritka az, amikor a fiatal, rezgő lábakon álló kopaszokat elhalmozzák kritikával az ilyen történetmegosztó honlapokon és akár a blogokon is – persze, ez arra az esetre vall, amikor nem túl szörnyű az iromány. Hogyha mégis az lenne, menekülj kopasz, mert hat-hét önbizalomhiányos író ugrik rád, hogy hagyd abba/hogy mered feltenni! Ez nyilván nem általánosítás, de én elég sok ilyennel találkoztam már, ami elborzasztó. Ember, ugyanabban a világban mozogtok, ha nem is tetszik, vagy nagyon kezdetleges, hát istenem, el kell kezdeni valahol! (Kinek nem inge, kérem, ne vegye magára.)

Én magam is évek óta publikálok ilyen oldalakon, és mindig elkeserítően hatott rám, mikor egy általam talált szuper történetnél nem volt, vagy alig volt kritika azért, mert az író még csak most kezdte, vagy olyan világban mozgott, ami nem volt felkapott éppen a fiatalabbak körében. Persze, emellé jönnek a saját sérelmek is. Valamennyi író átélhette már azt az érzést, mikor a fejezetét az adminok elfogadták, aztán páciensünk percenként csekkolta, hogy hányan olvasták, szóltak-e hozzá, vagy írtak –e neki, vagy bármilyen egyéb reagálást kapott-e azon kívül, hogy megnyitották az oldalát. Én egyike voltam ezeknek az embereknek. Minden nap lelkesedve vártam az elborzadást/ egyetértést/ bíztatást/ eltiltást, akármilyen reakciót és kritikát, hogy fejlődhessek vagy átgondolhassam a véleményt. Néha megkaptam és beindult a dolog, néha pedig csak napról-napra csalódottabb lettem.

Az utóbbi egy évben elvétve írogattam, inkább csak szívtam be magamba mások műveit, így sikerült több mint kétszázötven könyvet beszippantanom. Emiatt már megtanultam gyorsan és alaposan kiszűrni azokat a tényezőket, amik általánosan zavaróak, esetleg klisések. Emellett szerintem nagyon fontos, hogy a véleményező objektív legyen. Egy ismerősre valamilyen szinten hat a kettőtök lévő kötődés, amikor véleményt mond – persze, ez megint nem minden egyénre igaz.  A barátaid pedig ismernek téged, a belső gondolatvilágodat és mindazt, amit képviselni akarsz az adott történettel. De a legtöbb olvasó nem ismer téged személyesen, csak annyit kap a művedből, amennyit megosztasz vele – és éppen ezért, teljesen máshogy látja.

Én senkit nem kívánok meggyőzni arról, hogy bízza rám a teljes ítéletét a művével kapcsolatban, nyilván ez nem is lehetséges. Én csupán egy lehetőséget kínálok arra, hogy egy ismeretlen személy, egy olvasó által láthasd a történeted, méghozzá úgy, hogy ne kelljen várnod rá. Mindamellett, persze, én is szubjektív vagyok bizonyos témákat illetően, mivel ember vagyok, de próbálom a tudásom szerinti legpontosabb kritikát létrehozni a saját stílusomban, hogy az egyben legyen szórakoztató és vélemény is.

 Remélem, sikerült valamennyiőtökben a bizalmatlanságot "eltüntetnem", de ha csak további kérdésetek lenne, esetleg valami probléma/javaslat fogalmazódik meg a fejetekben, kérlek, ne legyetek restek, írjátok meg nekem (critiqueen@gmail.hu)!

Köszönöm, hogy elolvastad!

C.

Második kritika - Háttek és az Adathalászok

Az oldal második kritikájaként pedig egy sci-fi művel ismerkedhetünk meg Háttek jóvoltából (Köszönjük, Háttek!). A címe már sugallja, hogy ez egy kiborgos, szervezetes történet, én pedig már alig várom.

Néhány szót előtte azonban a műfajról. A sci-fi az angol science fiction szavainak összeguberálása, valahogy úgy tudnánk magyarra áthozni, hogy: tudományos-misztikus regény. A történetek alapja, hogy egyfajta társadalmi kritikát is közöl vagy egy kitalált világban, vagy a miénkben, illetve, hogy legtöbbször nem a jelenben, hanem a jövőben játszódik. A kilencvenes években születettek ismerhetnek ilyen filmsorozatokat, mint a Star Trek, Csillagkapu, Superman és társaik, illetve a sci-fi világ legnagyobb szerelme: Star Wars trilógia (bár ez ’84-es, nem kilencvenes évekbeli). Igen, trilógia. Annak indult, aztán gyártottak még három részt, most pedig még hármat fognak – szomorú, szomorú. Aki pedig nem a sorozatokon, hanem a könyveken keresztül ismerkedett meg a műfajjal, annak nyilván Asimov, Verne, Wells és Yancey neve ismerősen cseng. 

Mindenesetre Háttek most egy ilyen történettel ajándékozott meg minket. A sztori nemrégen került ki a világhálóra és igazság szerint csak egy spin-offja az eredeti, még nem publikált regényének. (Spin-off jelentése: oldalág, mellékág. A történetszálhoz nem közvetlenül, de annak szereplőiről szóló novella/kisregény. Például, a legtöbbetek ismeri a Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatot, aminek a spin-offja a Joey sorozat, ami Joey-t emeli ki a hat főszereplő közül.) 

Az általa kreált kozmosz is a jövőben játszik, egy olyan világban, ahol a számunka megszokott és publikált dolgok (könyvek, zenék, filmek) szinte ritkák, mert a hatalom előrejutását fenyegetik egy olyan múlttal kísértve a jónépet, ahol szabad akaratuk volt. A főszereplő férfi (James) annak a csapatnak a vezetője a főszereplő nő segítségével (Jennifer, egy retro-gótikus kiborg), akik ezeket a tartalmakat meg akarják őrizni a világuk lakóinak. Tehát ők egyfajta lázadók abban a korban, amiben élnek, és mindent megtesznek azért, hogy a népet szembesítsék a régmúlt örökségeivel – nagyon helyes. 

Őszintén szóval körülbelül általános iskolás korom óta nem olvastam sci-fit, és hirtelen nagyon sok volt az információ a világról. Nyilván ezt nem is lehet másképp bevezetni egy novellában – egyrészt a kötött műfaj miatt, másrészt pedig azért, mert ha jobban kifejtené, akkor a regényt árulná el. Az alap világ ötlete tetszett, hiszen Háttek emlékeztet minket, hogy a jelenen kívül a múltbeli örökségre is figyelnünk kell, nem szabad csak egy bizonyos korban megragadnunk. Ez pedig egy nagyon szép gondolat egy ilyen világon keresztül bemutatva, ahol jogosan van feltüntetve. Sokan esnek abba a hibába, hogy elmondanak egy tanulságot, de nem bizonyítják a jelentőségét – nos, Háttek, te ebbe nem estél bele.

A konklúzión kívül még a főszereplők is jók. Jenny egy vicces, kissé kislányos kiborg. A tulajdonságai pedig üdítően szemben állnak azzal, amit képvisel: a számítógépet. Hiszen a legtöbben egy robotot hidegnek, nihilistának, sivárnak képzelnek el, Jen viszont viccelődik, és ami a legjobban tetszett, hogy dühös. Szegény rendesen a munkások alágyújtott, amikor elégedetlen volt velük.

James kissé már megszokottabb karakter: hacker, aki elvonultan él, nem mutatja meg magát senkinek, csak irányítja a szervezetet és azok tagjait. Igazság szerint a nemes eszme benne is él – hiszen ő indította el ezt az egész gárdát -, és mint karakter is beleillik a világba annak ellenére, hogy ezen műfajon belül hétköznapinak mondható.

És most néhány szót a hátrányokról. Nyilvánvalóan ez még mindig egy novella – annak ellenére, hogy C szívesen olvasta volna tovább -, és kötöttségekkel jár. De sajnáltam, hogy csak három karaktert ismerhettünk meg ebben a négy-ötezer szavas történetben. Mivel ez egy osztag, én valahogy úgy képzeltem el, hogy nincsenek sokan és mint tagok, mind valami különlegesebb jelet hordoznak magukon. Egy-egy mondatot, kis anekdotát szívesen olvastam volna a többi névtelen, arctalan bandatagról.

Amellett, bár a helyesírással én nem láttam konkrét problémát, zavart a szóismétlés és az, hogy nem volt megfelelően tördelve a történet. Nyilván ez az oldal miatt is van, de az elején ildomos lenne széjjelebb szedni, hogy az ember szeme ne álljon tótágast. Néhány magyartalan mondat is volt a végénél és én például nem teljesen értettem néhányat közülük, de ezek mind javítható szösszenetek, szinte elvesznek a történetben.

Végső következtetésként csak egy Hűhát mondhatok és a javítandó hibák ellenére máris üdvözölhetünk egy tagot a Dicsőségfalon! Köszönöm, Háttek, hogy eljuttattad hozzám a novelládat!

Háttek novellájához, akinek a becses neve igazság szerint Hi-tech Angel, pedig az Imagine nevű írós honlapon keresztül juthattok el, ha rákattintotok a szürkés-rózsaszínnel kiemelt nevére.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Első kritika - Attila The Bookaholic

Tudom-tudom. Az oldal leírásában az szerepel, hogy ez írásokkal foglalkozó site. Ámbár mivel az első mindig különleges alkalom, ezúttal Attila The Bookaholic vlogja lesz az első kritika, ami felkerül az oldalra. Még sosem láttam, hogy valaki írásban véleményezett volna egy kritikablogban egy vlogot, de érdekesnek hangzik.

 Nos, Attiláról, a könyvholistáról tudni kell, hogy csak nemrégen kóstolt bele ebbe a világba, a videóit csak néhány hete kezdte el feltölteni a legnagyobb közösségi videómegosztó portálra. Mivel egyenként az összes adását nem lenne lehetőség kritizálni, így az egészet egy masszaként kezelve mondok véleményt.

Attila meglehetősen sokoldalúan válogatja össze, amit olvas és ez egy jó ismérve egy igazi Könyvmolynak. Egyik videójában megemlíti, hogy nincs annyira oda a romantikus könyvekért, de ennek ellenére nem idegenedik el tőlük, és ez szerintem dicsérendő.

A férfiak többsége az akciót, horrort, második világháborús vagy egyáltalán a világháborús, apokalipszises, fantasy témákat kedveli inkább – vagy ezek együttesét. A limonádék a nők asztala többnyire, épp ezért üdítő látni, hogy egy húszas éveibe belépő férfiú – valljuk be – nőkre koncentrálódó, romantikus könyveket olvas a szabadidejében. Emlékezzünk vissza a középiskolás éveinkre, amikor Könyvmolyként Anyegin kifogott rajtunk. De mondhatnám a Rómeó és Júliára, Victor Hugo-ra, Puskinra, Jókaira és a többi íróra és műre, akik/amik a romantika stílusjegyében alkottak/keletkeztek - és ugyanúgy beletört a bicskánk. Ha most a polcotokra néztek, biztos vagyok benne, hogy tízből heten büszke – vagy kevésbé büszke – tulajdonosai vagytok a „Kötelezők röviden”-nek. Máris nagyobb az érdem, ugye? Valahogy így képzelem el, ha egy férfi romantikus regényt olvas. Néha leköti, néha nem, de főképp: "szenved" vele.

Emellett nem csak a könyvek alaptörténetét mondja el, aztán a saját véleményét és egy értékelést, ahogy azt megszokhattuk, hanem egyedi videókat gyárt róluk. Gondolok itt a Könyvek egy mondatban, vagy Emoji Könyv Tag,  A szociális média Könyv Tag.  Személyes kedvencem a Könyvek egy mondatban. Zseniális! Engem nagyon elgondolkodtatott, hogy én vajon hogyan tudnám egyetlen mondatban összefoglalni a kedvenc háromszáz-ötszáz oldalas regényeimet. Hmm…

Rengeteg oldal és vlog nyílt már arról, hogy egy könyvet leelemeznek saját értékrendjük alapján (gondoljunk a milliónyi könyves site-ra, a moly.hu-n megosztott ítéletekre, amik úgy végződnek: „Többi a blogomon a …. címen”), de a magyar internetvilágban ezek a tagek, játékok szerintem új keletű dolgok – annak ellenére, hogy a külföldi oldalakon ismertek.

Tehát amit eddig megtudtunk Attiláról:

•        nem szűklátókörű (nagyon helyes)
•        nem fél új dolgokat megosztani
•        nem csak a saját gondolataira koncentrál
•        próbálja a lehető legváltozatosabban vezetni a vlogját
•        a kritikán és a tageken kívül humort is csepegtet a műsorba (nagyon helyes 2.0)

És amiről még nem esett szó: a hozzá fűzött kommentek. Nos, meglepődve észleltem, hogy szinte mindhez (ha nem mindhez) válaszolt. Nagyon jó politika – és emberséges -, ha valaki közel marad azokhoz, akik követik/szeretik őt és a munkáját. Szimpatikus a közvetlensége.

De fogadjuk el, emberek vagyunk, hibákkal. Attila árnyoldala pedig a beszéde. Ez egy elég szerves része ennek a műfajnak, ezért is szükséges javítani rajta, ha lehetséges. Néha kissé hadar, de alapjáraton is van egy selypítéshez hasonló zöngés a beszédében. Ezzel az a probléma, hogy ezek, bár kezelhető problémák, de nem tüntethetőek el egy emberből teljesen. Emellett túl sok animációt vagy hogyishívjákot tesz egy videón belül, ami szinte meg-megtördeli a gondolatmenetet. Gondolok itt a gyakran ismétlődő lassításra. A ciripelő hang és a többi hatás inkább viccessé és lazává teszi az előadásmódját.

Mindent összevetve, csak annyit mondhatok: Ejha, Attila! Ejha! Csak így tovább!

Itt pedig személyes kedvenc videóm tőle:

Látogassátok meg a Youtbubi oldalát is!

Pilot

Hölgyeim és Uraim!

A honlapot azért hoztam létre, hogy a kritika éhes írók enyhíthessék szenvedésüket. A véleményezés felkérés alapján történik. Ti elküldtök nekem egy néhány fejezetes történetet a hivatalos e-mail címemre, én arról írok egy igényes kritikát, amit ide feltöltök nektek egy bejegyzésben az iromány elérhetőségével együtt. Tehát ez lehet egy otthoni gép hátsó szerverén rejtegetett word/pdf dokumentum, vagy már valamelyik nagyobb történetmegosztós honlapon publikált regény/vers is, nem csak blog.

És hogy miért éri meg ez nektek? Ingyen reklám és kritika.

És hogy ez nekem miért éri meg? Nos, imádok olvasni és gondolkodni az olvasottakról. Mivel nyári szünet van, egyetem sincs, nem is dolgozom most, ezért annyi időm van, hogy nincs mivel eltöltenem.

Ha pedig az írásotok meggyőzött, hogy profi, akkor a létrehozott Dicsőségfal modulba kiteszem. 

Remélem, egy remek kis közösséget sikerül majd összekovácsolnunk együtt!

Addig is jó múzsát!

c.