A tegnapi kemény hangulatú Face to face után úgy
döntöttem, hogy egy könnyed novellával tartozom nektek. Úgyhogy végül a
rengeteg jelentkező közül (uram isten, köszönöm a bizalmatokat!), Daremo
Vérvörös illatok című művét hoztam el nektek. Nos, nekem is hattttttttalmas meglepetést
okozott – igen, ennyi t-vel.
Őszintén szólva
két típusa készült el ennek a kritikának. Az első verzióban leírom a történést,
próbálok nem átugrálni a részeken, de ebbe az ezer szóba Daremónak sikerült
milliónyi érzést és apró, de fontos mozzanatot beleültetnie, hogy akármennyit
írtam is róla (körülbelül két oldal után is csak a harmadik bekezdésnél jártam),
hiányosnak éreztem, úgyhogy úgy döntöttem a második verzióban, hogy nem a
történésre, hanem a lelki dolgokra próbálok koncentrálni. Nem szeretek
találgatni arról, hogy „vajon mit gondolt a költő”, mert azt ő tudja leginkább. Én ezeknél a műveknél mindig azt figyelem, hogy rám mint olvasóra hogyan hat és
abból kiindulva csinálok egy ilyen „szerintem mi történik”- dolgot. Ugyanis
csak ez számít, hogy bennünk mit vált ki, mert jómagam nem fogok egy művet azért szépnek
tartani, mert: jaj, de hihetetlen, mit váltott ki magából a költőből! Ejha! Tudom, hogy talán ez nem a megszokott látásmódja az elemzésnek, de én ezt
érzem legtisztábbnak és legolvasóközpontúbbnak.
Az előző
műnél és Attila blogjánál nem szóltam előre, hogy olvassátok el a művet, mert a
történésből nem árultam el annyit, hogy az zavaró lett volna, ha csak tervezed
olvasni, vagy akkor, ha nem tetted meg, de ennél a műnél kifejezetten megkérek
mindenkit, hogy előtte olvassa el. Én őszintén szólva vagy hússzor elolvastam,
míg mindent tökéletesen átértékeltem magamban róla, de higgyétek el, megéri. Ma
először linkelek nektek zenét a műhöz az egyik kedvenc bandámtól, az Avenged
Sevenfoldtól(lap alján). Nem tökéletes letükrözése a szövege a novellának, de én
folyamatosan ezt hallgattam, miközben olvastam az írást és a kritika alatt is,
mert a hangzása, az énekes hangja valahogy klappolt a fejemben hozzá.
Nagyon
tetszett a műben, hogy szinesztéziával kezd. Imádom ezt az irodalomba is átvett
eszközt. Egyszerűen odáig vagyok érte, hogy két vagy több, teljesen elkülönülő
érzéket egy kifejezésben, szóösszetételben megalkot. Letisztult és művészi. Őszintén bevallom, hogy én
ilyenkor behallucinálom azt a szagot, hangot, íz élményt, amit ad.
Ismételgettem egy ideig azt, hogy vérvörös illatok, vérvörös illatok, vérvörös illatok…
és aztán tényleg valami bódító, nehéz és tömény illatot éreztem magam körül és
valami csodálatos volt. Rengetegen használják ezt, nem is ok nélkül (itthoniak
közül Tóth Árpád Körúti hajnala ismerősen csenghet a korosztálynak, vagy
esetleg József Attila néhány művében is találunk rá példát). Egyszerűen ad egy
kis játékosságot a műnek – akármennyire is komoly az, mint például ez a
novella.
Örültem a mitológiai tényezőnek is. A révész
megszokott kép, mikor a holtat az élők közül az alvilágba vitetjük át a
történetben (például Dante Isteni színjátékában, de a Halottak könyvében
is megjelenik). A tehetős görögöknél szokás volt a révész fizetségeként egy
érmét az elhunyt szájába vagy kezébe adni, reméljük, hogy ez nem maradt el
szegény áldozatunknál sem.
Sok érzés
átrohant rajtam, miközben olvastam, és gondolom rajtatok is – így a novella el
is érte a célját. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy a mű körülbelül
ezerszavas történetét rögvest a halál utáni pillanatok teszik ki. A főszereplő
leírása is meglepő, elrévedhetünk, hogy vajon a bűnös lélek leírásaként értelmezhető-e
vagy inkább egy öreg, megfáradt ember képe.
A
szomorúság alapérzésként befészkelte magát a bőröm alá, ugyanis az áldozatunk meglelt
abban a hátborzongató környezetben valami szépet, és a legváratlanabb helyen
talált rá: önmagában. Megrendítő, nemde? A halálunk után „ráébredni” arra, hogy
milyen szépség rejtőzik bennünk, amit talán eddig nem is fedeztünk fel (vagy
mégis?).
Aztán, ahogy olvastam és olvastam tovább, ahogy a virágokat dobja a
vérfolyamba minden evezés után, valahogy úgy gondoltam inkább, hogy a belőle
kivesző utolsó emberséget/életigénylést veti ki magából a virágok által.
Így minél közelebb kerül a konkrét alvilághoz,
ahová jutott – érdekes, hogy meg sem fogalmazódott a menny gondolata, kíváncsi
lennék egy spin-offra egy olyan ellentétnovellával is -, annál kevesebb marad
neki ebből a szépségből. A tájjal együtt egyre sivárabbá válik ő maga is. És ez
valószínűleg a valóságban is így van. Gondoljatok csak bele! Minél közelebb
kerülünk emberként a halálhoz, annál kevesebb „én” marad meg bennünk: sem a
testünk, sem az elménk nem olyan, mint fénykorunkban. Ez persze nem minden halálra igaz, sok embert
épp az életereje teljében ragad el.
Mindenesetre
ez a novella megdöbbentően érzékletes, annyi apró leírás van benne, amennyit
lehetetlenség volna felsorolni. Néha ezért kissé össze is zavar. A
helyesírással én nem láttam problémát, a főszereplőnek pedig itt igazán nincs
személyisége, amit elemezni lehetne, vagy legalábbis nem ez van központi helyen.
Igazság szerint
ez egy eléggé egyedi kritika, a maga módján nem is az, csak évődés a
történteken és a rege érzelmi hátterén. De talán nem is szükséges ezt
agyonvesézni, egyszerűen csak érezzétek át, szívjátok be magatokba a mű által
kicsepegtetett életigazságot, forgassátok át magatokban és raktározzátok el.
Nekem iszonyatosan tetszett ez a novella, talán életemben nem olvastam még
ilyen jót ebben a témában.
Egy újabb
Hűha után gratulálok Daremónak, ugyanis úgy döntöttem, hogy őt is felteszem a
Dicsőségfal listájára. Talán úgy gondoljátok, hogy kissé túl gyakori ez a
dolog rögvest a site életének elején, de én meg úgy gondolom, hogy a maga műfajában mind Háttek novellája, mind
ez a történet egyedülálló és megérdemli, hogy előkelő helyet kapjon.
Ha
valamelyikőtöknek nem tetszett ez az elemzés, ne legyen többet, akkor írjatok
ide a chatboxba – most realizáltam magamban, hogy az oldalamon van ilyen és
talán könnyebben ráveszitek magatok, mint egy e-mailre -, vagy akár írhatok
nekem üzenetet a critiqueen@gmail.hu –ra!
Köszönöm,
hogy elolvastad!
C.
Itt az ígért zene:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése