2014. augusztus 6., szerda

A blogok általános kliséi - Avagy hogyan másszunk a falra az ötmillió-hatszáz-nyolcvankilenc „szerelem első látásra” blogtól, á lá Tyra W. módra

Rendhagyó alkalmak egyike az, hogy most jómagam hoz Nektek egy cikket a fent említett témáról. Mármint én, Tyra W. A kis üstökös, a másodhegedűs, az igazgatóhelyettes. A főnök ugyanis odavan, így kénytelenek vagytok a szerény személyem által kreált összevissza gondolatait kibogozni a következő sorokból. 

Ma a drága és egyetlen Cénk (lábjegyzék: C.) elutazott, és mivel nem szerette volna, ha addig pangana az oldal, illetve, hogy teljes bejegyzés-csend legyen, így felkért arra, hogy addig is én szórakoztassalak Benneteket valamivel. Pontosabban azt akarta, hogy egy cikket hozzak arról, manapság milyen orbitális klisékbe botlunk (persze, csak képletesen) a blogger világában.
Külön megjegyezném, egyik kikötése volt C-nek, hogy a saját stílusomban írjam meg ezt a kis szösszenetet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem kímélek senkit és semmit - és még a szarkazmusmérő is kiakad. Legalább is, igyekszem, ajvé. 

Tudom, hogy mostanság sokan fejtegették ki véleményüket erről a témáról, különbnél különb meglátásokkal és gondolatokkal vezérelve és kísérve, de akkor ideje, hogy én is beálljak a sorba - jó birka módjára -, és prezentáljam, mik azok a nagy hibák, amiket csak el tudunk követni, mi, amatőr kis bloggerek és bloggerinák.

Szóval, hogy is van az, hogy manapság minden második blog fanfiction? (Fanfiction: rajongó által készített, nem valós történet a rajongott személyről, vagy egy már létező világról/könyvről/etc.) Ami nem is lenne baj, ha nem mindegyik egy bizonyos bandáról szólna, egy bizonyos sémán haladva és egy bizonyos fejfájást keltetve szegény, mit sem sejtő olvasókban. Kérdem én, mire jó ez? Amikor a már nemtudomhányezredik blogot megnyitja a 13 éven aluli fiatal, csak azért, mert ha már a másik is, akkor én miért nem?

Nos, azért ne, édesem, mert nem jó.

Igen-igen, C. szokta mindig lereagálni ezeket a megnyilvánulásokat, hogy mindig el kell kezdeni valahol, és én egyet is értek ezzel vele, hiszen ha magunkba nézünk (vagy arra a poros, tépett kis füzetre az íróasztalunk egyik eldugott fiókjában), rájövünk, mi is milyen gyatrán kezdtünk és milyen kis bénák voltunk. De fejlődünk. Mert fejlődni jó. Ajvé.
Kivéve persze, ha nem tudsz fejlődni, mert még mindig a százhuszonhetedik fejezetet írod ugyanabból a történetből, amiben már semmi újat nem tudsz belerakni, ezért hát újra és újra lejátszódnak ugyanazok a „fordulatok”.

Összevesztünk. Jaj, béküljünk ki. Megint összevesztünk. Hát, most pedig nem megcsaltál, te szemét? Nem baj, szeretlek. De te úgy se szeretsz. Amúgy terhes (állapotos!) vagyok, szóval jobb, ha feleségül veszel.

Ez persze egy eltúlzott, eltorzított változata a történetek többségének (hahaha, nem is) és vannak persze kivételek, akiknek tényleg van érzékük az írásra, és még a kliséket is úgy írják meg, hogy azok élvezhetőek legyen. Ám kérdem én (part2), akkor már miért nem írnak egy saját történetet? Hogyha van hozzá érzékük, akkor ne ragadjon le a fanficeknél, mert ez csak őt hátráltatja. Bízzunk magunkba, emberek! Menni fog!
Azonban, ha attól tartunk, emiatt nem lesz elég olvasónk… nos, akkor legyünk szívesek kijelentkezni a bloggerből, mert akkor ez nem a mi helyünk. (Remélem, értékelitek, hogy T/1-be írtam.)

Ugyanis most rámutatnék egy köztudott titokra, amivel az írással foglalkozó emberek nagyon is tisztában vannak: az írás nem megfizetendő, az írásból nem lehet megélni, az írókat nem ismerik el. Ez van, bébik. És csupán egy az egymillióhoz az esélyünk arra, hogy valami rejtélyes oknál fogva felfedezzenek.

És akkor se azért, mert közhelyekkel van tele a mű. 
Kivéve, ha valaki pénzes, mert akkor uccu neki, növeljük csak a klisékönyvek számát, nem mintha nem lenne belőlük milliónyi így is.
Kivéve, ha Stephen King, esetleg Danielle Steel vagy, mert akkor uccu neki, jól csinálod, amit csinálsz.

A közhely, avagy a klisé egy olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész.
Bizony, hogy elvész! Hát még az ember kedve, és nem csak az olvasástól, de még az életétől is. Vagy hirtelen erős késztetést érez az iránt, hogy kiugorjon az ablakon/lemarja az arcát/felpofozzon valakit - a lehetőségek tárháza végtelen.

Az utóbbi két évben rengeteg könyvet olvastam, ismétlem, rengeteget, ezért elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak olyan alkotásokkal, amiknek a gerincét jóformán a közhelyek tartották össze, merthogy azokon kívül semmiről se szólt a történet, annyi szent. Szóval ennek köszönhetően elég sok mindent „láttam” már ahhoz, hogy felismerjem egy blognál azokat a tényezőket, amik a biztos hanyatláshoz vezetnek. Ha nem is a blogénak a hanyatlásához, ám a társadalomba vetett hitem hanyatlásához biztosan.

Mivel szerettem volna képben lenni a mostani fanficekkel kapcsolatban, így egy kicsit körülnéztem a blogok terén. Csináljam jól, vagy sehogy, nem igaz? Mindent C.-ért!
Nos, három órával és huszonnégy fantáziadús címmel ellátott történettel később ott jártam, hogy felhívom C.-ét, és elsírom neki, hogy utálom, és hogy tehette ezt velem. Komolyan, C., most már tényleg kérem azt a Macklemore-os telefonhívást!

Szóval íme, pár dolog, amit (könyörögve kérek) ne írjunk bele az sztorinkba, fia szeretnénk, hogy még maradjon is valamennyi bőr olvasóink képén:
- A lány ne fusson bele „véletlenül” imádatának megtestesítőjébe az utcán. (Merthogy imádja, még ha úgy is tesz, hogy utálja, azonban mindenki tudja jól, hogy otthon posztert tart róla a rózsaszínű falán.) De még csak kávéval se öntsük le, oké? Most komolyan, nyújtsa fel a kezét, aki szerelmes tud lenni abba a személybe, aki épp most forrázott le és okozott neked másodfokú sérülést, ráadásul még a kedvenc felsődet is tönkre tette. Ja, és ha mindez még nem lenne elég, de még a kávédnak is lőttek. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én, mint kávéfüggő, az illetőnek nem a telefonszámomat adnám meg, hanem GPS módjára elinvitálnám a melegebb éghajlatra.
- Ha a lány kijelenti magáról, hogy már pedig ő nem adja meg magát könnyen, őt nem tudják elcsábítani… akkor könyörgöm ne szopogassa el annak a bizonyos énekesnek a fülcimpáját. Bár tudom, én vagyok a hülye és maradi: az nem csábítás. Hiszen biztos csak éhes volt.
- A lányt ne üssék el, ne törje kezét/lábát, ne legyen áldozati bárány, hogy a pasi menjen és megmentse őt.

C. sokszor emlegeti kritikái közt a Walt-Disney-t. Nos, ideje, hogy én is elkezdjem ezt a szokását, mert lenne egy üzenetem: Kedves Walt Disney! Menj a francba. Minden kislányt abban a tévhitben neveled fel, hogy az összes nőnemű egyednek függnie kell attól a francos, hidrogénfejű hercegtől. Hát nem kell, az ég szerelmére! 
- Annál nagyobb klisé nincs is, mikor a gazdag pasi a szegény lányt karolja fel. Hé, ez már a népmeséknél is uncsi volt!
- Jaj, és a rosszfiú és a jó kislány felállásról ne is beszéljünk akkor!
- Ó, és miért kell mindennek a szexről szólnia? Mármint, most komolyan. Egy fanfic arról szól, hogy a rajongásunkat adózzuk le az általunk írt sorokban. Nem pedig a titkos perverzióinkat osszuk meg a nagyvilággal. Ennek is megvan a helye és módja, ezekhez is lehetnek történeteket írni. De ne 13 évesen.

Most pedig jöjjenek a MIÉÉÉÉÉRT?! pontok:
- Miért kell szinte mindegyik blognak úgy kezdődnie, hogy a lány Londonba költözik?
- Miért kell mindegyik főszereplőlánynak depressziósnak, drogfüggőnek vagy alkoholistának lennie?
- Ellenpélda: miért kell tökéletesnek lennie a lánynak? Tessék-lássék, íme a következő klisé: SENKI. SEM. TÖKÉLETES. És pont. Ha valaki ezt állítja, az hazudik. Hazugokkal pedig ne barátkozzunk.
- Miért kell azt a bizonyos, híres srácot egy prostituálthoz vitetni, hogy aztán egy Szürkemásolatot lejátszva, végül megmentse a szegény hivatásost?
- Miért kell a lánynak egy traumát átélnie ahhoz, hogy az a bizonyos, híres srác felfigyeljen rá és beleszeressen? S miután kisírta magát egyszer a fiúnak, utána minden heppinek lennie? Pedig nem kéne heppinek lennie, ha teszem azt, jóformán mindenki meghalt a lány életében. De hát semmi gond, ugye? Hiszen van egy híres pasim, juhé!

Igen, tudom, hogy néhol nyersen fogalmaztam, ahogy azt is, hogy van, hogy némelyik pontnál felnagyítottnak látszik a leírtak. Pedig, higgyétek el, nem. Őszintén bevallom, naivan úgy álltam ehhez az egészhez a kezdetek kezdetén, bizonyára csak sztereotípiákkal vagyunk a fanficcel írókkal szemben, és milyen szemetek vagyunk már ésatöbbi. Aztán szembecsapott az igazság, hogy valóban nem hiába van annyi bejegyzés erről a témáról.

Félre értés ne essék, én nem vagyok semmi rossz elrontója, ujjal mutogathatnátok rám páran, hogy „Te kis mocok (c-vel, C tiszteletére), te is megírtad azt a bizonyos fanfictiont, ráadásul arról a bizonyos bandáról!” – és igazuk is van. Mert valóban megírtam, és én is biztosan használtam kliséket. Ugyanakkor lassan ott járok, hogy már én szégyellem magamat, amiért van egy fanficem, mert olyan ellenszenv alakult ki erről a kifejezésről, hogy hi-he-tet-len. (Pedig nem más volt ez, mint egy kezdő író szárnybontogatásai.)

Végezetül annyit, hogy nem hiába koptatjuk a klaviatúrát, és nem hiába „szájalunk” arról, hogy ez így nem jó. Én szeretek blogokat olvasni – tényleg. Viszont manapság olyan nehéz rábukkanni az igazán jó történetekre, mert már bennem is egyfajta tartózkodás van azt illetően, hogy keresgéljek. Hiszen mind szar, vagy mi a fene. Hiszen a sok fanfic közül honnan is tudhatnánk, hogy melyik tartozik az igényes fajtából, és melyik a tucat közé?

Ó, és még egy utolsó kliséközmondást zárásul: akinek nem inge, ne vegye magára…

(Mit szokott írni C.?)
Áh, jó múzsát – „és soha ne hagyjon el benneteket a remény”!

Tyra W.  

4 megjegyzés:

  1. A szívemből szóltál - pedig annak idején én is írtam ilyesmiket, bár az én körömben akkoriban a Tokio Hotel volt a menő. :D

    A kedvenc klisém egyébként még mindig az (amit magam is elkövettem anno ^^"), hogy ha egyszerűen túl sok a fölösleges szereplő (főszereplő családja, stb.) vagy csak nem tudjuk a főhősnőt imádottjának városába/országába kalauzolni csak úgy, akkor nyírjuk ki az egész rokonságot egy (például) repülőgép-katasztrófa segítségével. Aztán írjunk úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen végre megoldódott a probléma, nincsenek felesleges karakterek! :D

    Ahh, a régi szép idők... amikor még azért ment könnyen az írás, mert nem érdekelt a minőség... *elmorzsol egy könnycseppet* :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Azt hiszem ehhez nekem lenne ildomos reagálni a megjegyzésedre (amit ezúton is köszönök, a visszajelzés mindig jó dolog.)
      Biztos vagyok benne, hogy mindenki esett már bele abba a - nevezzük - hibának, hogy klisét használt a történetében. Igazából már annyi könyv, annyi blog van, hogy nagyon kevés az olyan ötlet, amit ne lőttek volna el legalább minimum tízen. Ezzel addig a pontig nem is lenne baj, míg - ahogy Te is írtad - igényesen lenne megoldva. Csak hát most már vagyunk olyan szőrszálhasogató, szemét kis dögök, hogy figyeljünk a minőségre. :D
      A karaktergyilkolás is addig elfogadott, míg annak ok-okozata van (lásd, Trónok Harca). "A lustaságból elkövetett szereplőölés" vádja viszont elítélendő. (BŰNÖS!)

      Én amúgy legelőször a Twilight-időszakban csatlakoztam be, aztán volt ugye Tokio Hotel, mint ahogy Te is említetted, most pedig One Direction - ne adj Isten, Justin Bieber - van. A következő pár évben pedig megint jön egy hullám, és megint. Ez már csak így szokott lenni... :] *elmorzsolok én is egy könnycseppet szolidaritásból*

      Tyra W.

      Törlés
  2. Szia!
    Végigolvastam a bejegyzést (egyébként ez az első erről a blogról, de azt hiszem a többibe is beleolvasok, hátha találok még ilyen jókat. Néhol dőltem a röhögéstől ^^) és úgy gondoltam akkor már én is reagálok.
    Sajnos érintett vagyok néhány témában, mert egy 1D-s fanfictionom volt régebben, amikor még csak néhány ilyen blog volt és épp beléjük szerettem. (Az a durva, hogy kb kicsivel több mint fél év után ki is szerettem belőlük, pedig nem szoktam ilyet..) Kicsit szégyellem, de amúgy sokan nézték meg és talán néhányan még szerették is, mert kommenteltek, a többi feliratkozót nem tudtam mire vélni. (:D) Tipikusan Londonban éltünk, szegény csaj, akit egy híresség felkarolt és aztán jött az 1D, meg minden, de azért szerintem nem volt menthetetlenül sablon (csak felhasználtam néhány dolgot segítségül, hogy elkezdjem :D) meg állítólag jó poénok is voltak benne. Amúgy a sablonosságról annyit, hogy ami akkor még nem volt sablon mára már az lett, ami elszomorít. De hát ilyen az élet.
    Előtte volt Twilight és SzJG ficem is (füzetben) de azokat nem mertem megosztani sehol. (Most már inkább hálás vagyok ezért magamnak.)
    És teljesen durva, hogy az adott trendek mennyire tudják befolyásolni az embereket. Nálam az ablakon kiugrás minden második blognál előjön. Erről amúgy annyit, hogy kritikás admin voltam az egyik blogban, de amikor már minden második kritikámnál jöttek reklamálni hogy leszólom a csodálatos műremeküket, akkor feladtam, és inkább kiléptem.
    Na, de tényleg rengeteg ilyen blog van és már a falnak megyek attól, hogy hiába írjuk le, hogy ne azért írjanak mert a többiek is, csak azért is csinálják aztán meg ott sírnak ha véletlenül kapnak egy őszinte kritikát, ahol isten igazából lehordják őket, és tényleg nem fogják fel, hogy nem kényszer írni. Én személy szerint sírni tudnék a tehetetlenségtől meg a dühtől, amikor ezek a személyek írják a blogot és kapják a sok kommentet, feliratkozót meg mindent és én meg kidolgozom a szívemet a hosszú részekért, a poénokért, hogy ne legyen sablon, és akkor semmi, maximum egy feliratkozó.. Ilyenkor szoktam kiakadni, de inkább itt és most nem megyek bele.
    Szóval teljesen egyetértek a cikkel, igazad van mindenben, ami néhány avatatlan embernek megdöbbentő lehet, de - sajnos - ők is rájönnek majd idővel.
    (Te is láttad (hallottál/olvastál róla) azt a bizonyos blogot, amit a max 13 éves kiscsaj írt? Na, az nálam kiverte a biztosítékot rendesen.)
    Na, mindegy is, sajnos nem tudunk változtatni ezeken a dolgokon, legalábbis én nem, és nagyon tetszett a bejegyzés mondanivalója, témája, hangneme, mindene.

    Beatles_Lány.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És amit kifelejtettem a lázas gépelésben, a tökéletesség.
      A mosatni blogomnál érkezett egy hosszasabb kifejtegetős komment, aminek teljesen örültem, de ez most egyáltalán nem számít, és ott elkezdte a kommentelő mondani nekem, hogy nem érti, hogy miért túloztam el néhány tulajdonságát a lánynak, meg hogy miért is utáljuk most azt a srácot, akibe bele volt esve a főhősnőm, és aki összejött egy lánnyal. Én meg reagáltam neki, hogy ezek teljesen emberi tulajdonságok, és nem csak ezt fogom eltúlozni, mert tökéletes ember egyszerűen nem létezik. (Még ő volt ezután is felháborodva..:D)
      Juj, egyszer azt is megkaptam, hogy Cortez (Szent Johanna Gimi, főszereplő fiú, "tökéletes" - ha esetleg nem tudnád, bocsi, ha mégis) igenis lehet teljesen tökéletes mert ő csak egy könyvbeli szereplő, úgyhogy tökéletes mert akiket leírtak a könyvben, azoknak szabad tökéletesnek lenniük, mert hogy ez csak egy könyv. Hát rendben. (Ilyen kaliberű magyarázatot kaptam, nem hiszem hogy részleteznem kell.)

      Beatles_Lány.xx

      Törlés