2014. július 29., kedd

Negyedik kritika - Egy Novella Bia tollából

Újonnan úgy döntöttem, hogy valami vidámat hozok el Nektek az előző két nap (nem számolom a kihagyott tegnapot) szomorúbb hangulatú beszélgetéséért és történetéért. Ezért most újra egy novellát választottam. Természetesen ez sem vidám… Nem tudom, mi van mostanában velem, egyszerűen ragadnak rám a szomorú történetek. (Vagy csak a novellák mostanában olyan szomorúak? Hol vannak a vidám társaik?)


Bia írása a Novella címet viseli magán. Az elején feljegyeztem magamban, hogy biztos lesz majd ennek valami vonzata a történetben, vissza fog ide vezetni valami, etc. etc. Szóval csak beindult az agyam, keresve a rejtélyeket… Ott is, ahol nincsenek. Egy kicsit zavaró dolog ez, mert egy jó cím általában megadja az alap hangulatot a műhöz. Például a Trónok harcában a Varjak lakomája, vagy Stephen King Tortúra című műve, de mondhatnám Kiera Cass Párválasztóját is. Egyszerűen egy jó elnevezés egy jó képet fest le a történetről, mielőtt még azt elkezdenénk. Magam részéről imádom az olyan címeket, ami majd egyszer visszaüt a történetben, és mikor odajutok, hálásan felkiálthatok, hogy: „Áhá! Szóval ezért!”.  Persze, a címnélküliség is beszélhet az adott műről, én nem állítom az ellenkezőjét. Csak számomra ez egy fontos aspektusa az irományoknak mind elkészítés közben, mind pedig olvasásnál, így kissé sajnáltam, hogy ez itt elmaradt – még ha direkt is volt, mert ide valahogy nem éreztem helyénvalónak.

A történet maga meglehetősen egyszerű: egy felhőkarcoló tetején ülő, összetört szívű lányról szól, aki nem bírja tovább az életet/magányt, így leveti magát. Ami különlegessé teszi ezt a művet, az a megíráson kívül a novellában megjelent zeneiség, ami engem nagyon megfogott. Ugyanis a lány énekel, miközben ugrik, egészen addig, míg meghal – logikus, hogy nem tovább, de azért ez szerintem kifejező. A zene, vagyis az ő éneke itt megváltásként jelenik meg a többi, problémával még együtt élő ember számára. A szellem néma énekével záródik maga a novella is, a lányon keresztül bemutatva azt, hogy a sérült lélek fájdalma sosem szűnik meg, és ez is egy nagyon szép gondolat. Ha túlteszed magad rajta, vagy ha nem, egy elvesztett szerelem mindig ott marad a lelked legmélyebb bugyrában.

Visszatérve tényleg örültem az éneknek, ugyanis szerintem a való életünkben, legalábbis legtöbbünkében, a zene valamiféle kapaszkodót jelent. Személy szerint én, azon kívül, hogy mindig muzsikát hallgatok, akkor is ezt teszem, mikor nagyon magam alatt vagyok, vagy épp ilyenről olvasok. Az előző történetnél is belinkeltem a zenét, ami folyamatosan ment nálam és most is ezt teszem, szintén az Avenged Sevenfoldtól – bocsi attól, akinek ez nem a stílusa, de én imádom a banda líraiságát és stílusát. A baráti társaságomban is megjelenik ez a szokás, bár más-más zenei stílusban, de sikerült olyan embereket magam köré gyűjtenem, akik szintén ezt teszik a különböző hangulatukban/ életérzésükben. Természetesen ez a kapaszkodó megjelenhet másban is: festészet, rajzolás, netalántán az írás, futás, a zenélés maga, de az is, hogyha kifekszel a fűbe és csak nézed az eget.

A másik nekem tetsző dolog a már említett megfogalmazás. Nagyon lírai, ahogy Daremónál, itt is csak versszakokba kellene szedni ahhoz, hogy versnek mondjuk. Tényleg nagyon szép kifejezéseket használ mind a dalra, mind a szövegben megjelenő emberekre. Csakhogy idézzek is egy kicsit azoknak, akik még nem olvasták: „Reményt adva ezzel mindazoknak, akik még féltek. Akik nem voltak magukban biztosak. Akik sírtak, fagyoskodtak az útszélén. A koldusnak, aki a kenyeret sem tudta már megvenni, és a gazdag embereknek, akik ezeken nem segítettek. Búvóhelyet adott az utcagyerekeknek, a vérbe fagyott, elütött, kirekesztett állatoknak. Ezzel szerette volna magát belopni a nyitott szívekbe. Aki elment alatta, hihette, hogy esik az eső, úgy záporoztak a könnyei, megerősítve hangja gyönyörű varázsát.Tényleg szép, nemde?

 A néhány helyesírási hibán kívül (a címet nem érintve) engem még zavart, hogy a novella nem fejtette ki, hogy a lány mégis miért most döntött az öngyilkosság mellett. Azt írja, hogy már két éve nem lehetnek együtt a szerelmével. Két év meglehetősen hosszú idő, és egyszerűen nem értem, miért nem akkor tette ezt, mikor még valóban friss a sérülés. A kíváncsiságomnak még hiányzó dolog pedig, hogy a novellában nem fejti ki, hogy végül is mi történt a fiúval. Meghalt? Elhagyta és mást választott? Vagy maga a lány vetett véget a kapcsolatuknak? 

A végén megjelenő sötét alakot vélhettük a Halál megjelenésének, de akár a lány szerelmének is, vagy lehet csak egy ember a tömegből. Érdekes, hogy míg a fiú történetének a hiánya zavart, ez a rész tetszett.

A novella érezhetően lassan indul, az írónak idő kellett, hogy rátaláljon a megfelelő hangulatelemekre és stílusra, de ez a legtöbbeknél, ha nem mindenkinél így van. Amikor pedig a legjobban belejött az írásba, gyorsan elvágta a szálat. Ez a tragikus csattanó is egyedi, nekem nagyon bejött.

Biának egy Ejha jár a műért, megérte elolvasni, és köszönöm, hogy eljuttattad hozzám!

Köszönöm, hogy elolvastad a kritikát! Ha valami megjegyzésetek lenne, nyugodt szívvel használjátok a Cboxot, vagy írjatok nekem a critiqueen@gmail.hu -ra!


C.

Újonnan itt az említett zene:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése