Harmadik kritika - Vérvörös illatok

A tegnapi kemény hangulatú Face to face után úgy döntöttem, hogy egy könnyed novellával tartozom nektek. Úgyhogy végül a rengeteg jelentkező közül (uram isten, köszönöm a bizalmatokat!), Daremo Vérvörös illatok című művét hoztam el nektek. Nos, nekem is hattttttttalmas meglepetést okozott – igen, ennyi t-vel.

Őszintén szólva két típusa készült el ennek a kritikának. Az első verzióban leírom a történést, próbálok nem átugrálni a részeken, de ebbe az ezer szóba Daremónak sikerült milliónyi érzést és apró, de fontos mozzanatot beleültetnie, hogy akármennyit írtam is róla (körülbelül két oldal után is csak a harmadik bekezdésnél jártam), hiányosnak éreztem, úgyhogy úgy döntöttem a második verzióban, hogy nem a történésre, hanem a lelki dolgokra próbálok koncentrálni. Nem szeretek találgatni arról, hogy „vajon mit gondolt a költő”, mert azt ő tudja leginkább. Én ezeknél a műveknél mindig azt figyelem, hogy rám mint olvasóra hogyan hat és abból kiindulva csinálok egy ilyen „szerintem mi történik”- dolgot. Ugyanis csak ez számít, hogy bennünk mit vált ki, mert jómagam nem fogok egy művet azért szépnek tartani, mert: jaj, de hihetetlen, mit váltott ki magából a költőből! Ejha! Tudom, hogy talán ez nem a megszokott látásmódja az elemzésnek, de én ezt érzem legtisztábbnak és legolvasóközpontúbbnak.  

Az előző műnél és Attila blogjánál nem szóltam előre, hogy olvassátok el a művet, mert a történésből nem árultam el annyit, hogy az zavaró lett volna, ha csak tervezed olvasni, vagy akkor, ha nem tetted meg, de ennél a műnél kifejezetten megkérek mindenkit, hogy előtte olvassa el. Én őszintén szólva vagy hússzor elolvastam, míg mindent tökéletesen átértékeltem magamban róla, de higgyétek el, megéri. Ma először linkelek nektek zenét a műhöz az egyik kedvenc bandámtól, az Avenged Sevenfoldtól(lap alján). Nem tökéletes letükrözése a szövege a novellának, de én folyamatosan ezt hallgattam, miközben olvastam az írást és a kritika alatt is, mert a hangzása, az énekes hangja valahogy klappolt a fejemben hozzá.

Nagyon tetszett a műben, hogy szinesztéziával kezd. Imádom ezt az irodalomba is átvett eszközt. Egyszerűen odáig vagyok érte, hogy két vagy több, teljesen elkülönülő érzéket egy kifejezésben, szóösszetételben megalkot. Letisztult és művészi. Őszintén bevallom, hogy én ilyenkor behallucinálom azt a szagot, hangot, íz élményt, amit ad. Ismételgettem egy ideig azt, hogy vérvörös illatok, vérvörös illatok, vérvörös illatok… és aztán tényleg valami bódító, nehéz és tömény illatot éreztem magam körül és valami csodálatos volt. Rengetegen használják ezt, nem is ok nélkül (itthoniak közül Tóth Árpád Körúti hajnala ismerősen csenghet a korosztálynak, vagy esetleg József Attila néhány művében is találunk rá példát). Egyszerűen ad egy kis játékosságot a műnek – akármennyire is komoly az, mint például ez a novella.

 Örültem a mitológiai tényezőnek is. A révész megszokott kép, mikor a holtat az élők közül az alvilágba vitetjük át a történetben (például Dante Isteni színjátékában, de a Halottak könyvében is megjelenik). A tehetős görögöknél szokás volt a révész fizetségeként egy érmét az elhunyt szájába vagy kezébe adni, reméljük, hogy ez nem maradt el szegény áldozatunknál sem.

Sok érzés átrohant rajtam, miközben olvastam, és gondolom rajtatok is – így a novella el is érte a célját. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy a mű körülbelül ezerszavas történetét rögvest a halál utáni pillanatok teszik ki. A főszereplő leírása is meglepő, elrévedhetünk, hogy vajon a bűnös lélek leírásaként értelmezhető-e vagy inkább egy öreg, megfáradt ember képe.

A szomorúság alapérzésként befészkelte magát a bőröm alá, ugyanis az áldozatunk meglelt abban a hátborzongató környezetben valami szépet, és a legváratlanabb helyen talált rá: önmagában. Megrendítő, nemde? A halálunk után „ráébredni” arra, hogy milyen szépség rejtőzik bennünk, amit talán eddig nem is fedeztünk fel (vagy mégis?). 

Aztán, ahogy olvastam és olvastam tovább, ahogy a virágokat dobja a vérfolyamba minden evezés után, valahogy úgy gondoltam inkább, hogy a belőle kivesző utolsó emberséget/életigénylést veti ki magából a virágok által.

 Így minél közelebb kerül a konkrét alvilághoz, ahová jutott – érdekes, hogy meg sem fogalmazódott a menny gondolata, kíváncsi lennék egy spin-offra egy olyan ellentétnovellával is -, annál kevesebb marad neki ebből a szépségből. A tájjal együtt egyre sivárabbá válik ő maga is. És ez valószínűleg a valóságban is így van. Gondoljatok csak bele! Minél közelebb kerülünk emberként a halálhoz, annál kevesebb „én” marad meg bennünk: sem a testünk, sem az elménk nem olyan, mint fénykorunkban.  Ez persze nem minden halálra igaz, sok embert épp az életereje teljében ragad el.

Mindenesetre ez a novella megdöbbentően érzékletes, annyi apró leírás van benne, amennyit lehetetlenség volna felsorolni. Néha ezért kissé össze is zavar. A helyesírással én nem láttam problémát, a főszereplőnek pedig itt igazán nincs személyisége, amit elemezni lehetne, vagy legalábbis nem ez van központi helyen.

Igazság szerint ez egy eléggé egyedi kritika, a maga módján nem is az, csak évődés a történteken és a rege érzelmi hátterén. De talán nem is szükséges ezt agyonvesézni, egyszerűen csak érezzétek át, szívjátok be magatokba a mű által kicsepegtetett életigazságot, forgassátok át magatokban és raktározzátok el. Nekem iszonyatosan tetszett ez a novella, talán életemben nem olvastam még ilyen jót ebben a témában.

Egy újabb Hűha után gratulálok Daremónak, ugyanis úgy döntöttem, hogy őt is felteszem a Dicsőségfal listájára. Talán úgy gondoljátok, hogy kissé túl gyakori ez a dolog rögvest a site életének elején, de én meg úgy gondolom, hogy a maga műfajában mind Háttek novellája, mind ez a történet egyedülálló és megérdemli, hogy előkelő helyet kapjon.

Ha valamelyikőtöknek nem tetszett ez az elemzés, ne legyen többet, akkor írjatok ide a chatboxba – most realizáltam magamban, hogy az oldalamon van ilyen és talán könnyebben ráveszitek magatok, mint egy e-mailre -, vagy akár írhatok nekem üzenetet a critiqueen@gmail.hu –ra!

Köszönöm, hogy elolvastad!

C.

Itt az ígért zene: